Balázs úgy hitte, az idő gyógyír mindenre. Beforraszt, majd lekaparja a vart és hagyja, hogy a gyógyulás elinduljon a maga útján kényelmesen. A szerelemről se gondolt mást, mert nem képezhetett akadályt, ha az ember valóban el akarja érni a céljait. Tévedett, ahogy oly sok mindenben, amikor elengedte a lányt. Két év után kimérten közölte vele, hogy nem illik a stílusához, és visszaakasztotta a szekrénybe, mint egy használt kabátot, remélve, hogy egyszer még divatba jön. Lilla túl érzelmes volt, talán túl türelmes is, ami zavarta. Nem ehhez volt szokva, nehezen tudta feldolgozni, hogy valaki szeretni akarja. A szakítás után felszabadult. Euforikus örömmel vetette bele magát a munkába, jöttek a sikerek, túlórázott, szórta az ötleteket, amit a cég örömmel fogadott. Más ember lett, és szerette új énjét. Akkor még rajongva. Csak az esték lettek csendesek.
Ha a sötétben szinte éjjel hazavergődött, néha azon csodálkozott, miért üres a szoba, pedig az új kanapén néha talált egy-egy odatévedt numerát, prémium whiskyt a polcon, de az ital elfogyott, a lány nevét meg elfelejtette reggelre. Próbált beszélgetni velük, de nehezen ment. Mindegyik szemében Lillát kereste, ami nevetséges volt döntése után. A hónapok elszaladtak, és kissé megfáradt a hajszában, ami nem adott akkora örömöt, amekkorát szeretett volna. Sokszor vágyott arra, hogy összefussanak a városban, de más körökben mozogtak, hívni meg nem akarta. Mit mondott volna neki? Hogy hiányzik? Ez sem volt teljesen igaz, a hamis énje elnyomta a valóságot.
Egyik nap kívánsága olyan váratlanul teljesült, hogy szinte mellbe vágta. Ezt akarta, hát ott volt neki. Lilla ragyogva sétált egy fiú mellett és úgy nevetett, hogy még a szeme is megtelt örömmel, nemcsak a hangja. Mellkasa hirtelen mintha behorpadt volna a súlytól, amit ez a nevetés váltott ki belőle. Mintha Oz bádogembere rájött volna, hogy szív nélkül is lehet érezni. Elfordult, és megnyugodva konstatálta, hogy nem látták meg őt. Este kikereste régi üzenetei közül a lányét. Az egyikben ez állt: Akkor vagyok boldog, ha veled vagyok. Ha megoszthatom veled magam.
Erre nem válaszolt, vagy valami ostobaságot írt rá, már nem emlékezett, de az biztos, hogy megrémisztette. Ő nem felelhet más öröméért. Ő nem lehet az, aki miatt jó felkelni, gondolta, és hagyta, hogy Lilla szenvedjen. Pedig a lány valóban szerette. Ahogy csak tudta, az ócska kis hibáival együtt, amelyeket igyekezett elrejteni, és elvárta, hogy mindig a másik alkalmazkodjon hozzá. A szerelem, mint teher agyonnyomta. A túl nagy valóság sose volt ínyére, ahogy az aznapi találkozás sem, amelyet félresöpört, de nem tudott felejteni.
Munka után egy újabb flört a bárban, újabb kaland az ágyban, és Balázs reggelre majdnem a régi volt. Az a régi, aki Lilla után kelt életre. Semmit nem tudott a lányról, és ez így volt jó. Talán nem is fájt volna neki kezdetben a szomorúsága, miért is fájt volna? Nem sejthette, hogy hónapok kemény munkájával kapaszkodott vissza az alsó lépcsőfokra, ahonnét azért zuhant le, mert nem volt elég izgalmas vagy szórakoztató, így elhagyták. A napok romos órái olyan végtelen lassan teltek, hogy amikor építkezni kellett belőlük, a bánat nem téglákat vett elő, hanem csak homokot, hogy kötőanyagként szórja az alapba, ám minden elmozdult. Lilla tudta, hogy Balázs gyáva, de nem bánta.
A legutóbbi semmilyen nő után mégis írt egy üzenetet. Azt, amit rég meg kellett volna írnia. Tizenkét hónappal és négy nappal később bevallotta, hogy sajnálja, amiért rideg és érzéketlen maradt. Hozzátette, hogy hiányzik neki az az ember, aki Lilla mellett ébredt. Érezte, hogy mindez önző és vacak magyarázat, de meg kellett tennie. Aznap nem érkezett válasz. Se elutasító, se belegyező. Lógott a levegőben, ahogy ő is mindig lógva hagyta az érzelmeket. Másnap délután a semmiből villant fel a lány neve, és az a pár szó, amely lezárta a megbánás gyenge próbálkozását: Már máshol van a helyem, és ahol vagyok, ott otthon vagyok. Gyönyörű és kíméletlen volt minden szó.
Nem látta, hogy ezalatt a lány egy padon ül, éppen rá gondol, és hálás, amiért elküldte egykor. Ha nem teszi meg, belesétál egy hosszú, vergődő kapcsolatba, benne is ragad, és napjai azzal teltek volna, hogy kapaszkodik a szerelemért. Lilla mosolygott, és valóban boldog volt. Balázs üzenete csak egy pillanatig kavarta fel, de ahogy a könyvesbolt kirakat felé bámult, megnyugodott. A kutya, amit nem engedtek be a szent lapok közé, engedelmesen a lábához simult, és nem sürgette gazdáját. Bent egy fiú épp neki vásárolt valami apróságot.
Balázs pohara után nyúlt, töltött magának egy dupla adag whiskyt, lehúzta és végigdőlt a vadonatúj kanapén a vadonatúj asztal mellett, majd tekintete a falra tévedt. Egy op art plakát nézett rá szemrehányóan és üzenet nélkül. Minden a helyén, minden tiszta és átlátható volt, csak azok az érzelmek nem, amelyek az agyában keringtek.
Lilla ugyanekkor a város másik pontján feküdt az ágyában, azt a kis Voltaire-t olvasgatta, amit nemrég kapott, majd, amikor elálmosodott, maga mellé tette, hogy még álmában is őrizze a sorok varázsát. Ketten kétfelé, más utakon, ennyi lett, és nem haragudott a fiúra.
Balázs letette a poharat, megnyomta a sötétítő gombját, és az éjjel leereszkedett a szobára, vele együtt a szívére is.
Kép forrása: Pinterest
