Fura kimondani, de nem vagyok boldog, amióta a gyerekprojekten kell dolgoznunk. Tudom, mindenki azt hiszi, hogy a „megcsinálás” könnyű, de ez hazugság. A gyerek nem egy legóvár, amit kis bosszankodás, és nagy kreativitást követően fel tudunk építeni. Iza viszont valami ilyesmit gondol. Állandóan együtt akar lenni, és ember legyen a talpán, aki minden egyes nap vágyik arra a nőre, no meg teljesíteni is tud, akivel három éve együtt van. Minden barátom azt szokta papolni, hogy a nőik nem akarják a szexet. De ha egyszer összejönnének egy olyannal, aki viszont folyton, akár napi kétszer is, biztosan nem lennének boldogok. Én se vagyok az. Hogy a bánatban legyen kedvem, mint említettem, kétszer is, ha tudom, hogy mire megy ki a játék? Nem rólam szól, nem arról, hogy nekünk hű, de jó együtt, mert vad lepedőcsatákat vívunk, hanem arról, hogy jöjjön közénk egy harmadik, aki majd felemészti minden energiánk. Ha megszületik, akkor a havi kettő szex is gyakori lesz, erről meg vagyok győződve. Mégse tehetek mást, mint próbálkozom, mert megígértem.
Ahogy Adélnak azt is, hogy elutazom vele a szüleihez. A sors kegyes volt hozzám, mert úgy intézte, hogy Iza megint külföldre utazott, most épp Németországba, és így nem volt akadálya a játékomnak.
Kedvesem kocsijával mentünk, esküszöm, nem én találtam ki, de kapóra jött nekem, mert így nem látszott a fogyasztás az enyémen, ha netán Iza utánajárt volna, de miért tette volna? Megbízik bennem, nem adtam okot a kételkedésre, elvégre az van, amit ő akar. Ha nőknek teljesíti az ember a vágyait, lásd, idő és szex, meg egy kis házimunka, nem piszkálják. Higgyetek nekem, tapasztalat!
Adél Fejér megyében, egy kis faluban lakott anno. Azt mondta, készüljek fel a szüleire, akik egyszerű, de becsületes emberek, és mindig kimondják, amit gondolnak. Különösen az anyja. Ezzel nem ijesztett meg, mondja csak, nem ismer, miért gondolna rosszat rólam? A májusi nap mindkettőnket jókedvre derített, és egész úton arra gondoltam, mennyire szeretem ezt a vidám, életrevaló lányt, de a másikat is, aki nem zaklat az üzeneteivel, de azért jelzi, hogy Németországban most pocsék idő van, és alig várja, hogy hétfőn lásson.
A falu elragadóan festett, ahogy átgurultunk rajta. Virágos porták, ablakok, gaz az árok szélén és macskák mindenhol. Mint egy képeslap. Viszont belehalnék, ha ott kellene élnem.
– Nem volt unalmas az élet itt? – tettem fel a kérdést, mielőtt még az utcájukba kanyarodtam.
– Szerinted miért mentem el? Persze, hogy az volt. Én városi lány vagyok, aki véletlenül falura született.
Jókedvűen felnevettem. Virágos ruhájában gömbölyded Adélom olyan volt, mint egy hamvas barack. Legszívesebben le se vettem volna róla a kezem. Ám ekkor megpillantottam az anyját, aki a kapuban várt bennünket. Ha a János vitéz boszorkánya életre kelhetett volna, biztosan úgy nézett volna ki, ahogy ő.
– Ne ijedj meg, anyám mindig morcos képet vág, ha idegent lát! – súgta a kedvesem, amikor megálltam.
Nem a kedvetlen, hanem a rút ábrázata riasztott meg, de ezt nem mondtam ki. Szikár, aszott nénike meredt rám, már attól féltem, szemmel ver. Ha azzal nem is tette, szavaival igen. Utált az első pillanattól fogva. Megállás nélkül faggatott, miután leültetett az asztal mellé. Senki nem hinné el, mi volt az ebéd. Pacal. Igen, a világ legundorítóbb étele, amitől azonnal felfordult a gyomrom. Ki vár egy vendéget pacallal? Megkérdezhette volna, szeretem-e, azért ez nem egy közkedvelt étel.
– A városiak nem bírják az ilyesmit? – kérdezte, miközben kétpofára tömte magába. Adél is szerette, az apja is, így csak én tűntem válogatósnak.
– Ez nem a legelterjedtebb kedvenc! – feleltem, és megpróbáltam minden gúnyt mellőzni.
– Hát fiam, itt ez van! Ha akarod, kenek neked egy kis zsíroskenyeret hagymával. Mást nem főztem, nem hittem volna, hogy nem fog ízleni.
– Köszönöm, az jó lenne – mondtam gyorsan. Adél hiába nézett rám azzal a bírd ki és egyél belőle-tekintetével, nekem forgott a gyomrom a gyomortól. Már az első vizsgán megbuktam…
– Oszt, mik a terveid fiam, a lányunkkal? – tette fel a kérdést az apja, akinek fura bajusza volt, mintha Jávor Pált láttam volna idősebb korában.
Hirtelen a torkomra ment a falat, pedig a hagymához még nem is nyúltam. Tudhattam volna, hogy a nyíltság, amire Adél figyelmeztetett, kellemetlen kérdéseket is takarhat.
– Nem tudom…Mi még csak nyolc hónapja vagyunk együtt! – mormogtam.
– Nyolc hónapja? Hát akkor meg mire vársz? Én két hét után megkértem az asszonyt, és azóta is együtt vagyunk.
– Apukám, ez már nem az a világ! – szólt közbe a lányuk.
– Mindig ezt mondjátok, pedig mindegy mennyi ideig udvarol egy legény, sose ismerheti meg a választottját. És fordítva se. Mi harmincöt éve vagyunk együtt, de anyádnak még mindig vannak titkai. Nincs igazam?
A boszorkányra néztem, és az járt a fejemben, hogy ennek a sápadt, aszott, legalább hetvennek látszó asszonynak ugyan miféle titkai lehetnek, amikre eddig nem derült fény.
– Majd meglátjuk… – válaszoltam. Tudtam, hogy kutyaszorítóba kerültem, és nem tudok kimászni, így nem is nagyon igyekeztem.
– Rendben, de ne húzzátok sokáig. Várjuk már az unokákat! – fejezte be a témát.
– A madártejet szereted-e? – nézett rám „jövendő anyósom”. – Pacal után…Hihetetlen. Ez aztán a falusi étkezés…Csoda, hogy Adél nem lett száz kiló. Kezdtem már megérteni, miért menekült el otthonról.
Három óra kínos beszélgetés után eljöttünk. Nem volt jókedvem, bár Adél kedvesen csacsogott. Az járt a fejemben, hogy mennyire más ő, mint a szülei. Vagy más-e egyáltalán? Mi lesz, ha olyan lesz egyszer, mint az anyja? Mennyire kódolt genetikailag az undokság?
Úgy váltam el tőle, hogy másnap találkozunk, hiszen Iza még nem ér haza. Amikor megöleltem, nem éreztem a szokott borzongást. Most vagy kimerült vagyok a gyerekprojekt miatt, vagy elment a kedvem a kalandozástól, értsd, Adéltól. Még nem tiszta, de holnapra biztosan rendbe szedem a gondolataim és az érzéseim. Vagy nem. De abból is tanulok.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
