Van a munkahelyem közelében egy kis panzió. Ott vertem tanyát két bőröndömmel és egy utazótáskámmal. Egész délután két dolgon töprengtem: vajon vissza tudom-e csinálni az egészet, és a másik, hogy hol buktam meg? Azzal kezdtem, hogy virágot küldtem Izának, jobb nem jutott eszembe. Minden nő elolvad a rózsa láttán, így kapott egy tucatot, nem sajnáltam rá a pénzt.
Csak egyetlen szót mellékeltem hozzá: Bocsánat! Éreztem, hogy nem sokat ér, de kezdetnek nem rossz. Hogy miért akartam ennyire ezt az egészet, nem is értettem. Talán csak azért, mert nem én döntöttem úgy, hogy véget vetek ennek a házasságnak. Kicsúsztak a kezem közül a dolgok, és ez nem volt ínyemre. A panziós hölgy azonban kedvesen fogadott, és azt mondta, ha kérem, reggelit is csinál nekem, pláne, mert holtszezon van. Lelkesen bólogattam, miközben gondolatban Adélnál jártam. Lezuhanyoztam, felvettem egy tiszta inget, és alig vártam, hogy leparkolhassak a lakása előtt. Elképzeltem magam előtt, amint engem vár, és ettől menten erekcióm támadt. Felkaptattam a másodikra, és becsöngettem. Máskor azonnal nyílt az ajtó, de most nem történt semmi. Újra próbálkoztam, de nem nyitott ajtót senki. Megcsörgettem, nem vette fel. Ilyen eddig egyszer se fordult elő, ezért elképzeltem, hogy ájultan fekszik odabent, én nem tudok segíteni rajta. Ettől azonnal kivert a víz. Kulcsom nem volt, így nem tudtam mást tenni, mint visszafordulni és leballagni a lépcsőn. A bejárati ajtóban azonban összefutottunk. Nem az a ruha volt rajta, ami délelőtt, és szemmel láthatóan fel volt dobva.
– Nem fél hetet beszéltünk meg? – kérdezte csivitelő hangon.
– Nem, drágám. Fél hatot – feleltem ingerülten.
– Tényleg…Ma kedd van… – gondolkozott hangosan, mire én felhúztam a szemöldököm.
– Ennek mi köze van a naphoz? – léptem közelebb, hogy átöleljem, de nem engedte.
– Nem fontos! Gyere csak fel, mindjárt elkészülök, ugye tudsz várni?
– Adél! Mi a fene van veled? Ittál? Nem megyünk sehová, nem kell készülődnöd.
– Hoppá, világos! Mondtam már, hogy nem szeretem a somlóit? – Tényleg elkerekedett szemmel hallgattam, hogy egészen más ember szól hozzám, mint pár órával ezelőtt.
– Igen, párszor. De nem azért jöttem, hogy együnk. Én téged akarlak!
Rám nézett, és megrázta a fejét.
– Ma nem megy! Fáradt vagyok. Legszívesebben azonnal lefeküdnék aludni. Nem baj?
– Ezt hogy érted? Nem örülsz nekem? – Mi a csuda történik, morfondíroztam tovább.
– De, de csak most nincs hangulatom hozzád.
Ilyen vallomásra nem számítottam. Máskor le se tudtam vakarni. Most meg hideg volt, mint a jégkocka. Merev, mint a márványszobor.
– Ebből elég! – kiáltottam rá. – Menjünk fel, és azonnal mondd meg, mi bajod van!
– Figyelj, nem is tudom, hogy mondjam meg…De…
– De mi?
– Van valakim. Pár hete, de biztos vagyok benne, hogy számomra ő az igazi. Akartam már mondani, de nem vitt rá a lélek, ma azonban megláttam a feleséged, és ez hozzásegített, hogy nem húzzam tovább az időt.
A nap folyamán másodszor öntöttek nyakon jeges vízzel. A feleségem kidobott, a szeretőm szintúgy. Pedig én szeretem mindkettőt. Ha rájuk gondolok, megtelik a szívem melegséggel, és úgy érzem, nagyon fontosak nekem. Egyikük ezért, a másikuk azért, és nem akarom elveszíteni egyiket sem, de mindkettő kicsúszik a kezemből.
– Megcsaltál? – ordítottam rá. – Akkor mi a fenének vittél el anyádékhoz? Minek kellett az a cirkusz?
– Jó kérdés! Erre te is válaszolhatnál, ugyanis nős vagy. És ne merj kiabálni velem, mert kinyomom a szemed!
– Édesem, szeretlek! Téged és senki mást. – Adél végigmért és olyan jóízűen kezdett el nevetni, hogy már-már azt hittem, kitalálta az egészet. Arca felé nyúltam, de ellökte a kezem.
– Nem érted, hogy választottam? Nem te kellesz. Menj csak vissza a csinos feleségedhez, és légy vele boldog.
– De én veled akarok boldog lenni!
– Ne légy ekkora marha! Tudhattad, hogy bukta lesz a vége. No, húzzál el gyorsan a fenébe, és eszedbe ne jusson még egyszer a közelembe jönni, de nyomorult féreg.
– Adél! Nem beszélhetsz így velem! Hiszen szeretsz!
– Az régen volt, igaz se volt. Asta la vista, baby! – Azzal felfutott a lépcsőn és már el is tűnt a fordulóban. Olyannyira ledöbbentem, hogy nem mentem utána, csak percekkel később. Mielőtt azonban bekopogtam volna, hallottam, hogy valakivel telefonál.
– Persze – kacagott hangosan. – Ha láttad volna a fejét, azt az önelégült képét…Köszönöm, hogy szóltál, köszönöm, hogy nem hagytál benne a szószban.
A válaszokat persze csak sejtettem. De vajon ki lehetett, akivel megbeszélt engem? Valamelyik munkatársam? Vagy rosszakaróm? A válasz nem sokáig késett.
– Mi nők, tartsunk össze! – mondta még mindig kacagva. – Hálás vagyok neked, Iza, és kérlek, ne haragudj rám. Nem tudtam, hogy nős. Honnan sejthettem volna?
A szentségit neki, gondoltam. A két nő összefogott ellenem. Ezt még megbánják, fogadkoztam.
– Akkor holnap egy kávé? Rendben… Akkor kivesézzük a drágát, és eldöntjük, hogyan leckéztessük meg, mert ez nem elég még neki. Jó?
Megcsóváltam a fejem. Szövetkeznek a ribancok. Azt hiszik, menők, és majd bedőlök nekik. Abból nem esznek, határoztam el. Úgy hagytam ott két szerelmemet, hogy legszívesebben mindkettőt elküldtem volna melegebb éghajlatra, bízva, hogy rájönnek, én vagyok az, aki nekik kell. Hogy képzeli ez a két ostoba nő, hogy megbüntethet?
Lent olyan erősen vágtam be az ajtót, hogy hatalmasat csattant. Azt már persze nem hallottam, ahogy Adél még annyit mond:
– Hallgatózott, ahogy előre megmondtad. A terv tökéletes. A rózsákat ki ne dobd, nem tehetnek arról, ki fizetett értük. – Egy nevetés volt a válasz, de én már rég a kocsimban ültem, és a gyújtással bajlódtam. A lavina elindult és sodort mindent, ami útjába került. Olyan mérges voltam, hogy legszívesebben felpofoztam volna a két exem. Két szerelem? Nem, két atombomba. Egyszerre.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
