Sajnos, ahogy múlik az idő, azaz az életünk, rájövünk, hogy nincsenek fehér lovon érkező királyfik, akik csak ránk vágynak. Nincsenek már olyan férfiak, akik küzdeni akarnának, a sárkánnyal meg inkább összehaverkodnak, mintsem legyőzzék. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy a mai lányok, asszonyok sem azok, akik régen. Sokan nem várnak megmentőre, de egy romantikus lovagra még sokan. A filmek, a könyvek azért még éreztetik hatásukat, és azok a generációk hölgytagjai, akiket úgy szocializáltak, hogy eljön értük a szőke herceg, képesek életük végig reménykedni. Várni és hinni jó dolog, csak valahogy a 21. század nem kedvez ezeknek az álmoknak. Ezért a nők egy része elképesztő pánikba tud esni, ha harminc elmúltával nem találkozik a megfelelő jelölttel. Azok viszont, akik megtalálják, és idővel csalódnak, kiábrándulnak, hamar egyedül maradnak. Sok esetben velük maradnak a gyerekek, vagy a koruk, amely nem mindig halad együtt lelki érettségükkel.
Nőnek lenni jó. Mondjon bárki bármit, egy nő csodálatos, kedves és odaadó tud lenni, ha igyekszik. Ha adja magát, ha képes valódi maradni, akkor pontosan olyan, amilyenre a legtöbb férfi vágyna, ha nem kényeztetnénk el őket. Még a legátlagosabbat is piedesztálra tudjuk emelni, mert ezt egyszerűen genetikailag belénk kódolják. Úgy képzeljük, nélkülük nincs élet.
A mai nők azonban már rátermettek, remek szervezőkészséggel rendelkeznek, sokan topon lévő anyák és főnökök, de ha nem, akkor is kiválóan lavírozzák életük csónakját. Mégis az első gikszernél képesek összeomlani. Ez általában akkor következik be, amikor átlépik a negyvenet, amikor már 8-10 éve feleségek és anyák, vagy amikor gyerekeik kamaszodni kezdenek, és külön utakon járnak. Ebben az időszakban megnő a válások aránya, vagy a félrelépéseké, mert sokan megijednek attól, hogy a B oldal kezd forogni. A nők egy ideig állják a sarat, de amikor belép a harmadik, aki majd minden esetben fiatalabb és csinosabb (legalábbis szerintük, no meg a férjük szerint), akkor összedől a kártyavár. Bekövetkezik a legrosszabb, amelyről a mesék nem szólnak: a válás, a külön költözés, a megalázottság, a magány, amely együttesen azt eredményezi, hogy bizonytásra kényszerülnek.
A negyven körüli elvált nők a legkétségbeesettebbek. Mivel bántották és gyötörték őket, önbizalmuk a béka feneke alatt. Így, amikor rászánják magukat az ismerkedésre, azt sem tudják, mit akarnak pontosan. Még szépek, illatosak és szexisek (természetesen nem mindenki, de azért sokan adnak magukra, és valóban törődnek a hajukkal, bőrükkel és a trendekkel). Ezek a nők adják oda legkönnyebben magukat pár jó szóért, mert évek óta nem hallottak dicséretet vagy elismerést. Adnak és adnak újra, elérhetők, könnyen kaphatók, mert úgy hiszik, ahhoz, hogy valaki felfigyeljen rájuk, oda kell magukat dobni bármiféle jöttmentnek, aki rájuk fanyalodik. Igaz, hogy azok se különbek a férjeiknél, de ezt nem fogják fel, és a férfiak azon kapják magukat, hogy a nők máris ragaszkodnak, terveznek, és többet akarnak futó kalandnál.
A negyvenes férfiak, ahogy az idősebbek is, de akár a harmincasok is, nem akarnak mást, mint jól érezni magukat a bőrükben. Kalandoznak, szépeket mondanak, hajlandók gavallérként viselkedni ideig-óráig vagy épp a szexben, de tartós érzelmeket elvétve közvetítenek. Mindez nem általános, de gyakori, ahogy fordítottan is.
Mivel a csinos és ápolt nők könnyen kaphatóak, a férfiak hamar ráébrednek arra, hogy semmit az égadta világon nem kell tenniük, hiszen versengenek értük, kimutatják érzelmeiket, rajonganak, kedveskednek és cserébe alig várnak el hasonlót. Hirtelen kinyílik az olló, és egyre több nő keresi a társaságukat, nem is kell feltétlenül valamiféle extra dologgal rendelkezniük, mint pl. lakás, jó kocsi, humor vagy előzékenység. Lehetnek olyanok, amilyenek, még akkor is, ha nem mindegyik ápolt, intelligens vagy hűséges. A húspiacon akkora a kínálat, hogy a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Az övék lehet a legjobb, legcsinosabb nő, amíg meg nem unják, és ha igen, jön másik.
Nagyon érdekes megfigyelni azt a tendenciát is, hogy a férfiak mennyire nem kaparnak. Ímmel-ámmal fogadják a kedvességet, és ha fárasztónak találják, akkor újabb rajongók után néznek. A magukra hagyott nők hüledeznek, értetlenkednek, hiszen jól szerepeltek. Nem képesek felfogni, hogy túl jól, és rajtuk kívül még igen sokan vannak, akik ugyanezt teszik. Tartás nélkül árulják a testüket és érzelmeiket. Kétségbeesettségük ijesztő méreteket ölt. Lassan már bárki bármit megtehet velük, csak hogy ne maradjanak egyedül, vagy hogy érezzék, kellenek még.
Való igaz, hogy nem hosszú ideig, de becsaphatják magukat, és a legrosszabb mindebben az, hogy a férfiak úgy hiszik, istenkirályok lettek. Igazuk lehet, mert mi, nők azzá tesszük őket? Valóban arra van szükség, hogy a nők leértékeljék magukat, és az alsó polcon helyezkedjenek el, amelyen ott áll a kedvezményekre jogosító címke? Hová lettek azok a lányok, asszonyok, akik ki merik mondani, hogy ha kellenek, tegyenek értük? Mintha a magánytól való rettegés felülírna mindent. Miért nem akarjuk már, hogy elérhetetlennek tűnjünk? Tényleg az a legjobb módszer, ha tálcán kínáljuk fel magunkat? Nem lehetne egy kicsit kevesebbet adni és mindazt még késleltetve is? Aki megvár, megvár, akinek meg más áru kell, felkeres egy új boltot. Nincs szomorúbb egy olyan nőnél, aki nem tudja, mennyit ér, pedig okos, vicces és belevaló, de fél.
A mesék királylányai sose akarnak győzni más királylányok felett, de nem is mondják azonnal, hogy itt vagyok, tégy magadévá, hercegem. A próbák nem véletlenek. Háromszor is nekifuthat a kérő, hogy kiderüljön, alkalmas-e a kapcsolatra. A régi történetek meseírói még tudtak valamit a türelemről, a vágyakozásról, és a nehezen megszerzett dolgok öröméről.
Kép forrása: Pinterest
