Kevésnek lenni a szerelemben

Van az a pont, amikor ráébredsz, mindent odaadtál. Mindent, ami vagy. Nem hangosan, talán nem is látványosan, de mindig és napról-napra fokozatosan. Mert amikor szeretsz, nem panaszkodsz. Nem teheted, hiszen úgy döntöttél, hogy csak adsz: időt, törődést, figyelmet és szeretetet. Magadat. Egyben. Egészen. Az egész szívedet úgy, ahogy van: a múltbeli sebeiddel, a horzsolásokkal, a reményeiddel együtt. Azt hitted, ez majd elég lesz, mert ha türelmes vagy, ha jelen vagy minden percben, akkor a másik megnyílik neked. Számítani fogsz.

Eleinte nem is fájt, csak vártál. Arra, hogy visszamosolyog, hogy kérdez rólad, megölel csak úgy. Idővel már kerested az apró jeleket: egy hosszabb pillantást, egy félmondatot, mindent, ami reményt adhat. Lehetett ez egy kettesben eltöltött vacsora, egy boldog üzenet. Kapaszkodtál mindenbe, ami áltatás volt, és azt súgta: van értelme maradni.

 
 

De lassan belül elkezdett valami csendesedni. Egyre többször kaptad magad azon, hogy feszülten figyeled, vajon lát-e téged, vajon észreveszi-e az örömöd, vagy ha sajog a szíved. Minden próbálkozásod halk kiáltássá alakult. Azt ordítottad némán, hogy itt vagyok, nézz rám, tényleg vedd észre, hogy érted vagyok. De mintha a falnak beszéltél volna. És ez talán a szeretetlenség legrosszabb formája, mert bár nem bánt a másik, láthatatlanná válsz előtte. Ettől lehet legjobban összetörni. Ekkor jössz rá igazán, hogy mennyire egyedül vagy, pedig még ketten vagytok. Amikor már úgy ül melletted, mintha nem lenne köztetek semmi. Jelenléted felesleges háttérzajjá alakul, mintha a jó, hogy vagy azt jelentené, hogy nélküled se lenne nagy változás az életében.

És megindul benned a belső harc. Nem akarod feladni, és azt mondod magadnak, lesz majd jobb, hiszen volt is valaha. Valóban? Megmagyarázod azzal, hogy rossz időszaka van, és a te szereteted nem feltételhez kötött. Miért engednéd el túl hamar, hiszen meglehet, hogy tévedsz vele kapcsolatban. A szeretet, ami benned még él, lassan felemészt, őt nem hozza közelebb, már nem viszonozza, hiszen nem kérte régen se.

A legnagyobb fájdalom nem az, amikor elveszítesz valakit, hanem amikor rájössz, hogy sosem volt igazán a tiéd. Amikor rájössz, hogy lehet valakit szívből szeretni, de nem leszel ezzel együtt elég neki. Ez nem azért van, mert hibáztál, hanem mert ő nem tud vagy nem akar úgy szeretni téged, ahogy te őt. Mindez persze igazságtalan és kegyetlenül valóságos.

Kevésnek lenni a szerelemben nem azt jelenti, hogy értéktelen vagy. Csak annyit mond el, hogy a másik nem ismerte fel benned azt, amire készen álltál, míg ő nem.  Arra tanít mindez, hogy a szeretet nem könyöradomány, nem az a kérdés, elég jó vagy-e, mert te most is az vagy, csak épp nem annak, akinek adni akartad magad.

De majd lesz valaki, lennie kell, akinek nem kell sem magyarázkodnod, sem bizonygatnod semmit. Ezért gyászold csak meg a válást és a változást, temesd el a fájdalmas szeretést, amire nem érkezett viszonzás. És amikor végre hagyod elmenni, ne azért tedd, mert nem szereted, hanem, mert megtanultad a leckét: ő képtelen viszontszeretni. Így ejön annak az ideje, hogy jöjjön valaki, aki helyet ad neked a szívében. Higgy benne!

 

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here