Minden nap halljuk, hogy a világ megváltozott, de nem tudunk és nem is akarunk azonnal idomulni hozzá. Képtelenek vagyunk felfogni, hogy a mában felnövő generáció nem az, aki mondjuk csak 20 évvel ezelőtt járt általánosba. A legtöbb embernek a gyerek az gyerek, sírós, verekedős, de fegyelmezhető és idomítható, hiszen így volt ez mindig. Meg lehet alázni, kiabálhatunk vele szabadon, hogy szégyellje magát, mert nem köszön, mert szívtelen vagy önző, netán tiszteletlen. Már a szégyen kifejezést se érti, nem beszélve arról, hogy milyen körülmények között nő fel.
Ma a legtudatosabb szülők is a gyerekük kezébe nyomják a telefont, ha elegük lesz. Alig maradt olyan, aki nem játszik vagy néz filmeket tableten várakozás közben, a vonaton, vagy ebéd alatt. Ezt meggátolni aligha lehet. Ezek a gyerekek, akiket vajmi keveset tanítottak, neveltek otthon, akik a ceruzákat hírből ismerik, a NEM szót pedig alig hallották, érkeznek az iskolába.
Amikor azt mondjuk, hát régen is meg lehetett őket fogni, és igenis lehetett akár 35 gyereket is fegyelmezni, akkor elfelejtjük, hogy azok a gyerekek, nem ezek a gyerekek. A legtöbb felnőtt nem lát iskolát belülről, csak ha gyereke van, de akkor sincs tisztában a gyermeki környezet vagy lélek működésével. Követel, elvár, ahogy tanulta, vagy egyszerűen nem tesz semmit, csak baj esetén hárít. Általában ez a két véglet működik. Említsünk példákat, hogy valamiképp megértse az, aki nem találkozik gyerekkel a világmindenségben, ami persze lehetetlen:
Gondoljuk csak el, hogy a mai gyerek szemrebbenés nélkül belevág a tanár szavába, zsebkendőt kér tőle (nem tűnik nagy dolognak, de mégis, hiszen nem zsebkendőgyáros a pedagógus), elvárja, hogy minden percben központban legyen. Figyelme és fegyelme rövidtávú, hiszen a tábla előtt ugráló és mutogató ember unalmas, nem csilingel, pittyeg, és azt várja, hogy akkor is tegyen meg valamit, amikor nincs kedve.
Nem pörgetheti tovább, mondván, elég ennyi belőle, és még osztályozni is akarja. Az elsős remegve követeli vissza a kockás füzetét (hol van itt a négyzetrácsos kifejezés, ami kifejezetten erőltetett), és nem érti, hogy vissza fogja kapni, csak a tanító néni előírja a vonalakat. Ő most akarja, mert az övé. Nem boldogul a cipzárral, a bebújós pulcsival, mert addig otthon öltöztették. Az oviban meg volt dadus… Egyes gyerekeket az is zavar, és jó páran vannak ilyenek, ha valaki túlságosan közel áll hozzájuk, vagy nézi, amit csinálnak, vagy szeretne velük játszani. Mindez egy iskolában, ahol sokan vannak. Ezek a gyerekek nem autisták vagy SNI-sek, dehogy, egyszerűen nem viselik jól a másik közelségét. Ez akkora feszültséget vált ki belőlük, hogy folyton árulkodnak, meglökik a másikat, vagy egyszerűen belerúgnak, nem egy esetben harapnak. Ha afelől érdeklődünk, hogy miért tette, a NEM HAGY kifejezést halljuk, amiből a rutinos pedagógus azonnal megkérdi újra, hogy ez bővebben mit jelent. A gyerek persze nagyon nehezen tudja elmagyarázni, a szókincse amúgy is szegényes, főleg, ha érzelmei kifejezéséről van szó. Odahaza a szülő mindezt úgy kapja meg, hogy nem hagyják békén a gyerekét. Pedig a másik épp csak levegőt vett, túl közel állt, vagy nézte őt. Ezért nem lehet SOHA kinyomozni, hogy ki kezdte a verekedést. Mindig a másik, ahogy ez lenni szokott. Otthon viszont a saját csemete hibátlan, és csak a környezet, a társak, és a tanárok lehetnek csak vétkesek számos esetben.
Ha nálunk valami csoda folytán bevezetnék a finn iskolamodellt, valószínűleg pokolian szenvednénk hosszú időn át. A társadalom nem tudatos és elfogadó. A mi iskolarendszerünkben semmi nem annyira fontos, mint a számonkérés. Nem a mit tud a gyerek és mire képes, hanem a mit nem tud. Ha nem tud, akkor gyakoroljunk, de sokat, vagy hagyjuk a fenébe, az az iskola dolga. Megint a két véglet… Hogy a gyerek érdeklődése más irányú, nem számít.
Persze, a legtöbben azt mondják, hogy érezze csak jól magát a gyerek a suliban, az a legfontosabb, de nem ezt gondolják. Legyen vidám, lelkes, barátokkal övezett, de tanuljon és hozzon jó eredményeket mindenből. Abból is, amiből képtelen. Mert a szülő maximalista, elvár és elfelejt dicsérni. Vagy jelentéktelen esetekben teszi meg. Néha úgy, hogy a szája mást mond, mint a mimikája. Ne higgyük, hogy a gyerek nem érzékeli a negédes mosoly mögött rejlő elégedetlenséget.
A finn iskolarendszer nem a versenyeztetésre épül. Nálunk minden azon áll és bukik. Ki a leggyorsabb futó, úszó, ki mond szépen verset, ki a legjobb matekos, kinek a legszebb a füzete, és hány oklevelet szerzett más versenyeken. Természetesen sokan követelik mostanság, ez is a 21. század terméke, hogy a gyerek akkor is menjen versenyre, ha nem akar, vagy ha nem a legjobb valamiben, hogy kipróbálja magát.
Miért? Miért kellene abban próbálkoznia egy versenyen, ami nem erőssége? Gondoljunk csak bele! Kiről szól ez? Hát nem a gyerekről, aki fél és izgul, no meg nem teljesít jól, de anyja meg apja kierőszakolta, hogy verset mondjon, ám a zsűri (a rossz, a hozzá nem értő!) nem helyezte dobogóra. A szülő dühöng, a gyerek szomorú és máris kezdődik a hibáztatás.
Magyarországon, ha behívatják a szülőket, hogy a gyerek problémás, akkor nem is hallják meg, mit mond a pedagógus, hanem egyre többen az asztalt csapkodják, és azt követelik, hogy neveljen az iskola, mert ők nem teszik. Nincs idejük, kedvük és van jobb dolguk is, mint konfrontálódni. És különben se akarnak rosszban lenni a gyerekükkel, hiszen ők mindent megadnak nekik, értük. (Kivéve a valódi figyelmet és törődést.)
Bár egyesek azt állítják, a gyerekek oktatása és nevelése közös cél, mégse gondolják komolyan. Általában addig uralkodó ez a nézet, amíg semmi negatívum nem hallatszik a gyerekről.
Nincs elég pedagógus, logopédus, gyógytornász, de senkit nem izgat, mert, ha neki kell, akkor legyen! Akkor jöjjön a szakember, vigye, fejlessze, és a szénből csináljon gyémántot, az a dolga. Ám ez nem ilyen egyszerű. Szükség van szénre bőven, gyémántok meg majd ellesznek a világban valahogyan, ha nem alakulnak át influenszerré.
A mi iskolarendszerünk mást se akar, mint mérni. Mérhetetlenül sok órában teszi a terheket a gyerekekre, követeli a sportot, mondván hasznos, de lehetőségeket nem biztosít. Nulladik órákban nyomja a tudást, aminek haszna nincs, és senki nem akarja felfogni, hogy a világ tényleg MEGVÁLTOZOTT. Más a teherbírás, más a követelmény, és a hasznosság. 200 éves költeményeket és könyveket magoltatnak be, miközben egy mai vers el se jut hozzájuk, és Petőfiről azt hiszik, Széchenyi zabigyereke. (Nem túlzás, megtörtént!)
Sajnos, nem az olvasás megszerettetése a cél, amely szórakoztatna, felemelne, vagy épp segítene válaszokat kapni a lélek bajaira, hanem hogy vissza tudja-e idézni egy idejétmúlt könyv eseményeit időrendben!
Mintha csak nagyon kevesen akarnának változtatni. Ez van, jól van, mi is így nőttünk fel, mondják. A gyerek hallgasson, a tanár tanítson és menjen minden a megszokott rendben. Ne kelljen már mindig a gyerekkel foglalkozni, az énidő is fontos, de a család a mindennapokban is az. Persze, akadnak kivételek, de a követelőzés és az elvárás emelkedése nem hétköznapi mértékben nőtt az utóbbi években.
Fényévekre vagyunk mi Finnországtól, a nyugalomtól, attól, hogy kíváncsiak legyünk egymás nézeteire és véleményére. Attól meg főleg, hogy megtanítsunk gyerekeinket érvelni, magyarázni és legfőképpen elfogadni. Még mi sem tudunk másokat, hogyan tudnánk elismerni, hogy vannak nálunk jobbak, okosabbak és rátermettebbek?
A gyökerektől kellene elindítani a változtatást, de ahhoz sok erőre és támogatásra van szükség. Egyelőre ennek nyoma sincs hazánkban.
Kép forrása: Pinterest
