„Sosem féltem az öregedéstől, a haláltól sem: ami megkezdődött, végződik is egyszer. Ami meglepett, az édes és simogató felismerés volt: nekem az öregedés csak ad. S hogy fejében beleszánt sima bőrömbe vagy nehézkessé teszi a mozgást? Alig számít annak a derűs békének a birtokában, amellyel az ember a tükör helyett önmagával néz szembe.”
(Szabó Magda)
Ahogy halad az idő, egyre többször gondolkodom azon, hogy ki néz vissza a tükörből. Biztos, hogy akit látok, én vagyok? Nem vicces a kérdés, de a válasz sem. Egyes reggeleken biztos, hogy anyámat látom. Ez azért is ijesztő, mert sose akartam rá hasonlítani. Mindenki azt mondta rám, hogy jé, tiszta apja, ami később, amikor kamaszodtam azért ijesztett meg, mert apám nem volt sovány ember finoman szólva. Rettegtem az elhízástól és inkább nem ettem rendesen, de a szervezetem egy idő után nem tolerálta törekvéseimet, és egy-egy ájulással jelezte, ideje megállni. Ezért, amikor most anyám mosolyog vissza, olykor szomorúan, máskor gúnyosan, az jár a fejemben, hogy mennyivel lett így jobb? Ugyanolyan a szemem, a ráncok a szám körül, és ha nem vagyok kisminkelve, biztosan összetévesztenének vele.
Mégis inkább az jár a fejemben mostanában, hogy hol vannak azok a tükörképek, akiket eddig láttam. Szó se róla, nem vizsgálgattam magam naponta régen se. Órákon át nem szedtem ízekre a szemem formáját, vagy a számét, mégis keresem azt, aki voltam. Egy szemüveges, félénk kislányt, aki folyton szorongott.
Ahogy jöttek a kamasz évek, romlott a helyzet. A jó ég áldja meg a genetikát, de adhatott volna keskenyebb derekat, hosszabb nyakat és jóval kevesebb pattanást. Nem tette. Most viszont örülök, hogy nem vagyok ráncos, csak ott, ahol épp elengedhetetlen. Voltak idők, amikor a jó közepes arcom se kavart fel, mert a világ izgalmas és kerek volt. Én nem. Csak a fejem, de hát a már emlegetett genetika nem tehetett semmit, ez volt elrendelve. Ahogy múltak az évek, megbékéltem magammal és nagyon sokáig nem vettem észre, hogy változom. Úgy láttam magam, mintha mindig az a lány lennék, akinek elmúltak a pattanásai, megtanult sminkelni, és az idő békén hagyja. Mekkorát tévedtem…
Az idő csak türelmet kért, hogy utána taroljon. Valamiért úgy gondolta, be kell hoznia a lemaradást, de nem emlékezett arra milyen is lehettem egykor, ezért elővette anyám vásznát, arról másolt rám pár vonást. Hogy időközben hová lett a lány, akinek voltak világot megváltó álmai, nem tudom. Leszállt volna a vonatról? Vagy feladta? Nem hinném. A feladás sosem tartozott a mindennapjaimhoz.
Mostanában gyakran nézem a tükröt, és gyűlölöm. Szétfolyik az arcom, a bőröm enged a gravitációnak, és legszívesebben levenném a maszkot, hogy alóla kihúzzam a régi vonásokat, amelyek annyi ideig szolgáltak engem. Becsapva érzem magam, mert nem ebben egyeztünk meg, mondom a képnek! Az én sose változom meg-ből az lett, hogy nem fogok megöregedni, ahogy mások, most pedig csendesen kikacsintok oldalra, és várom, hogy tiltakozzon valaki mondván, nem vagy öreg, se nyúzott. Érdekes módon, senki nem nyugtat meg. Így tudom, hogy a változás valódi, és lesz majd olyan idő, amikor a mostani tükörképért is hálás lennék. Eszembe jutnak a gyönyörű színésznők, akik beragyogták a vásznat, és a végén mind csúnyák lettek. Jó, nem mind, de a legtöbben igen. Ugyanezt látom a férfiak esetében is, csak az ő tükrük más, nem mondja, hogy Szép(?) vagy, szép vagy, királynőm, de még nálad is szebb… (aki fiatalabb, üdébb, szerencsésebb vagy épp felvarratta az arcát, szemhéját).
Mégis megkérdem, ki néz vissza a tükörből? Egy biztos, nem rég halott anyám, de az a gyerek se, aki voltam. Ott vagyok benne én, és ha az én vagyok, akkor hová lett a másik, akinek ragyogott az arca, aki imádott élni és elhitte, hogy vannak nagy szerelmek, hű barátok és lehetetlen kívánságok? Szerencsére most nem reggel van, a szemhéjfesték, a spirál és a többi megtette hatását.
Én bizony én vagyok, de hogy melyik, jó lenne tudni. Már csak az a kérdés vetődik fel, hogy milyen lesz az a pillanat, amelyben már a mostani fejem is csodálatosnak fog tűnni? Örülni fogok neki, hogy élek, vagy csak bánatosan elmosolyodom, és kinyitom a fényképalbumot, amely emlékeztet arra, hogy egykor nem Hófehérke volt a legszebb a környéken. No, nem én, de azért nem kellett zacskót húznom a fejemre, ha kiléptem az utcára.
Kép forrása: Pinterest
