Egész úton kiabált. Szidta a látót. Olyan hangosan rikácsolt, hogy Rebeka félreállt, és megkérdezte tőle, akar-e valamit inni, vagy ordítana egy nagyot a mező közepén? Úgyis ott vannak, hasznosabb lenne, mint ez a jajgatás. Ha egyiket sem, akkor fogja vissza magát, mert szörnyen idegesítő. Zorka úgy érezte, elveszítette belső kontrollját. Egy vadidegen olyan dolgokat mert neki mondani, amelyekről nem tudhatott. Nem ez volt a legrosszabb, hanem, hogy, amit mondott, azokban volt valaki ködös sejtelem, valami néma gyanú. Fájt neki, hogy felszínre bukott a múlt, vagy legalábbis egy szelete, pedig évtizedeken át őrizte mindenki. A lakat azonban most kinyílt, aminek egyetlen oka az volt, hogy ő ki akarta nyitni.
Lehajtotta fejét és sírni kezdett. Az út további részében zokogott, majd orrot fújt. Nem beszélgettek, Rebeka tapintatosan meg sem próbálta nyugtatni, vagy faggatni. Tudta, vannak pillanatok, amelyhez még a barátság sem elég mindig, olyan keservesek és bántóak.
Zorka miután kiszállt, szinte bemenekült a házba. Senki nem volt otthon. A kis szoba hűvösében összekuporodott a fotelben és előre-hátra ringatózva elmerült valami hamis bizonyosságban. Abban, hogy a látó téved, apja nem lehetett szörnyeteg. Mégse értette, miért nem hívja fel azonnal az anyját, hogy tőle kapjon választ kérdéseire.
Roland sem sietett haza, valószínűleg kártyázott pár haverjával, ahogy kéthetente mindig. Zorka hosszú ideig hallgatta a saját szívverését, amikor ráeszmélt, hogy korai még a kártyaparti, de megkönnyebbült, hogy férje mégsem esett haza.
Talán fél óra is elmúlt, amikor felállt és úgy döntött, nem hagyhatja annyiban a dolgot. Ideje kiborítani a csontvázakat a szekrényből.
Anyja nem messze lakott tőle, egy parányi, nem túl jó állapotú házat vett magának apja halála után, a maradék pénzt, ami a nagy lakásból maradt, szétosztotta köztük. Ketten voltak testvérek, soha egy szó nem esett harmadikról. Egy félmondatot sem hallott, még egy gyenge utalást sem. Hogy létezett volna még valaki?
Már egészen besötétedett, mire megtette az utat a házig. Nem ment be egyenesen, kétszer elballagott a kerítés előtt, mire rászánta magát, hogy csengessen. Az ideges kis csengő élesen vijjogni kezdett, mint valami üldözött madár, mire anyja kikukkantott.
Meglepődött, majd intett neki, hogy jöjjön be.
– Mi a baj? – kérdezte azonnal. Közben idegesen simogatta szoknyája ráncait. Nem nézett Zorkára.
– Rájött, hogy tudom – eszmélt fel a nő. – Miért gondolod, hogy baj van? – kérdezte óvatosan.
Anyja egy pillanatra összezavarodott, mint aki hirtelen elébe szaladt volna az eseményeknek, és nehezen tudna visszakozni.
Ahogy ott álltak az előszobában, a plafonig rezgett kettejük közt a feszültség.
– Ismerlek – mosolyodott el kényszeredetten az asszony. – Már akkor tudtam, amikor nem jöttél be azonnal, hanem tovább mentél, közben meg a ház felé tekintgettél.
– Anya…Muszáj valamit kérdeznem, de nem itt! Üljünk le benn!
– Valami régi dolog lehet – mondta csendesen a másik, a keze egy pillanatra megremegett, mintha valamiért nyúlt volna, de nem érte volna el. Mintha a levegőt simogatta volna meg, de nem kedvesen, ahogy egy gyenge jószágot szokás, hanem úgy, ahogy a rosszat űznénk el, ha azt csak legyintéssel el lehetne.
– Igen…Régi. De hozzám is tartozik. Része az életemnek, de eddig nem tudtam róla.
– Mondd! Nem hiszem, hogy van olyasmi, amit nem tudsz, pedig rád tartozna.
Zorka leült a hokedlire, anyja a támlás székre, és kibámult a kertbe. Szeme idegesen vibrált, de még mindig igyekezett tartani magát. Tartani valamihez, amiről azt hitte, elásta, elföldelte olyan mélyre, hogy már soha nem kell előszednie és sírnia miatta.
– Volt nekem valaha testvérem? – kérdezte a nő, és megpróbált egyenesen anyja szemébe nézni.
Az felnevetett.
– Hogy kérdezhetsz ilyen ostobaságot? Volt-e? Még van, ha emlékezetem nem csal.
Azzal felpattant és a konyhaszekrényhez lépett.
– Kérsz valamit inni? Egy kis sört? Jól esne a melegben…
– Nincs is meleg. Válaszolj, anya.
– Válaszoltam, mit vársz még tőlem?
– Voltál-e terhes valaki mással is, mint Öcsi meg én?
Az asszony nem fordult meg. Egy pillanatra megállt kezében a sörösüveg, de erősen fogta, nem csúszott ki a szorításból.
– Igen, voltam. – Hangja szürke volt és érzelmektől mentes. Háta megfeszült, kontyba feltett haján egy pillanatra elidőzött egy légy, majd leszállt a pultra. Csend lett.
–Miért nem mondtad el? Miért nem meséltél róla?
Az asszony még mindig nem fordult lánya felé, de most már volt annyi lélekjelenléte, hogy ki tudta tölteni az italt. Azt remélte, ennyivel megúszhatja. Ha Zorka valahogy tudomást is szerzett róla, mást talán nem tud.
– Ti, gyerekek, már megbocsáss, azt hiszitek, mindent tudnotok kell a szüleitekről! Miért kellett volna elmondanom, hogy mi volt előtted, hisz nem beszéltem másról sem. Arról sem, hogyan éltünk nagyanyádékkal, vagy valami hasonló. Régen az ilyesmi nem érdekelt téged.
– Mi lett a babával? – kérdezte Zorka. Szándékosan nem akarta meghallani a rejtett támadást, a szemrehányást, amellyel anyja más irányba akarja terelni a beszélgetést.
– Elveszítettem – mondta ki nagy sokára. A légy felrepült, és körözve megült a söröspohár szélén.
– A szemét dög.
Ez a mondat nem lehetett tudni, kire vonatkozott. Zorka apjára, akiről a nő már tudta, hogy biztosan igazat mondott a látó, vagy a légyre, ami ott szemtelenkedett köztük.
– Hogy veszítetted el, anya? – kérdezte enyhe éllel a hangjában. Mintha legalábbis őt hibáztatná.
– Hát…Úgy, ahogy az lenni szokott másoknál is…Egyszerűen elment. Biztosan nem volt itt az ideje, hogy megszülessen. Látod, ezért lettél te!
– Kérlek, csak ezt ne! Ne mondd nekem, hogy azért lettem, mert meghalt valaki előttem.
Az asszony csak ekkor fordult meg, és mélyen a lánya szemébe nézett.
– Nem így értettem. Nem bántani akarlak, édesem. Csak annak egyenes következménye volt a te születésed, hogy elvetéltem őt.
Felemelte a poharat és belekortyolt.
– Ez volt az, amit annyira meg akartál tudni? És ki mondta el neked? Nem is tudott róla senki, vagy már nem él, aki tudta.
– Egy idegen.
– És mit mondott még az az idegen?
Zorka anyja elfintorodott, és gúnyosan forgatta a szemét. Nem érdekelte, kiben munkálkodott a rosszindulat.
– Azt állította, apának köze volt ahhoz, hogy elment a baba.
Anyja ekkor elejtette a poharat, amely ezer darabra hullott a konyha bordó-fehér kövezetén. A sör befolyt a fúgákba, és a szekrény szélén megállt apró tócsává alakulva.
