Kislánykorunkban úgy neveltek bennünket, hogy higgyük, vannak királyfik. Majd eljönnek értünk, megmentenek, hazavisznek, dédelgetnek, és mellettük királylányok lehetünk. Az idő múlásával azonban hamar rájöhettünk, a királyfik nem mindig szeretnek harcolni értünk. Megmenteni sincs mindig kedvük az elrabolt szépségeket, mert épp szerelnek valamit, vagy meccs megy a tévében, esetleg lusták kikászálódni a fotelból. Tulajdonképpen nem is értik, miért várjuk a megmentést, hiszen egyenjogúság van. Végül is kiharcoltuk magunknak valaha, és legyünk akkor már fenemód önállóak.
A királyfik ma már igen ritkán veszik elő berozsdásodott kardjukat. Nem érzik szükségét, hogy bizonyítsák nekünk, hősiesek, bátrak és bármit megtennének értünk. Inkább kellemesen elvannak a kanapén, növelik a testméretüket, azzal vigasztalják magukat, hogy ha egy hal elúszik, nem történt baj, mert sok hal van az óceánban.
Nekik van igazuk. Mi nők, ha nem is teljesen tudatosan, de átvettük tőlük a hatalmat. Kasztráljuk férfiasságukat. Nap, mint nap megmutatjuk nekik, remekül boldogulunk nélkülük. Igenis össze tudunk szerelni egy 100 darabos IKEA szekrényt, hiszen ott az útmutató és olvasni meg tudunk. A polcot is fel tudjuk fúrni némi igyekezettel. Kicseréljük a zárat, ha nagyon muszáj. Még az autókhoz is konyítunk, legalább annyit, hogy melyik milyen színű és hol vannak benne a gyertyák.
Mindezek mellett főzünk, mosunk, takarítunk. Fél kézzel füvet nyírunk, közben lazán kikérdezzük a gyereket töriből. Mosolygunk, ragyogunk. Még a szomszéd házassági válságának rendezésére is képesek vagyunk, mert pár remek tanács mindig akad a tarsolyunkban.
Szóval majdnem tökéletesek vagyunk, minden működik körülöttünk. De egyszer beüt a krach. Rájövünk, hogy ez nem mindig jó. Mintafeleségek, mintanyák voltunk, de közben kiveszett belőlünk a gyengédség, a finomság. Elfelejtettünk segítséget kérni, s már elfogadni sem tudunk, mert szánandóan gyenge hozzáállásként éljük meg.
Eztán jöhet a panasz a barátnőnknek, hogy a férjünk, a párunk lusta, semmiben nem segít, hízik, nem tisztel bennünket, nem vagyunk számára kívánatosak. Elfelejtünk emlékezni, hogy a kapcsolat kezdetén, amikor pillánkat rebegtetve mondtuk a fiúnak, hogy égőt kell cserélni a konyhában, milyen készségesen állt fel a létrára. Mennyire hálás volt a büszke pillantásunkért, amivel jutalmaztuk.
Elegendő volt egy kedves ölelés, egy jó szó, egy köszönöm, és helyére került minden. Mert akkor még mertünk nők lenni. Nem gondoltuk, hogy csak erős félként funkcionálunk.
Réges-régen, a szerelem pirkadatában hagytuk őket férfiaknak lenni. Nem attól lettek különlegesek a szemünkben, hogy mosogattak, teregettek, bár ettől sem törik le a kezük, hanem attól, hogy támaszaink voltak. Éreztettük velük. Így ők mellettünk kisfiúkból erős, szeretnivaló férfiakká váltak.
Most már csak a panasz marad. Azt hajtogatjuk, hogy a mai férfiak nem elég érzékenyek, nem figyelnek ránk, nem hallgatják meg a mondanivalónkat. Csak üres tekintettel bámulják a monitort, öldöklik a zombikat a gépen, de bennünket nem látnak.
Valami nagyon félrement. Nem ez volt a fene nagy emancipáció célja. Egyenlőséget akartunk, jogokat, elfogadást minden téren, közben meg elveszítettük a másik oldalunkat, a bennünk rejlő csodás, érzelmekkel teli gondoskodó nőt. Tisztelet a kivételnek.
Ma már csatázunk a férfiakkal mindenről, mindenkor. Örökösen versenybe hozzuk magunkat, pedig egyszerűen csak a szerepeinket kellene tudni és elfogadni. Ha megengedjük nekik, hogy férfiak legyenek mellettünk, akkor mi is igazi nők lehetünk. Csak így leszünk egészek. A yin és yang így olvad össze.
Merjünk bátran azok lenni, akik vagyunk! NŐK. Néha sírósak, hisztisek, de nyugalmat, kedvességet, odaadást adó nők….Cserébe visszakaphatjuk a férfiakat, akiket most oly nagyon hiányolunk.
fotó: Pinterest
Ennyire egyszerű lenne?