Hálóinget, bugyikat, könnyű ruhákat pakolt ki az ágyra. Aztán komótosan összehajtogatta mindet, és gondosan belesimította a bőröndbe. Már a sminkcuccait és a piperetáskát is elcsomagolta, mire észrevette, hogy valaki figyeli.
– Mióta állsz itt? – kérdezte az ajtót támasztó Gábortól.
– Egy ideje. – vonta meg a vállát a férfi. – Alaposan átgondoltad? – kérdezte röviden, halkan.
– Igen. – nyögte, miközben összehúzta a cipzárakat.
– Jó. Csak akartam tudni, hogy nem gondoltad-e meg magad… – próbálkozott Gábor.
– Ezen nincs mit meggondolni. Miért, szerinted élet ez így? – lett egyre ingerültebb, miközben újra és újra felidézte az előző napok keserű beszélgetéseit.
– Nem. Nem lenne az, ha… – tétovázott Gábor.
– De itt nincs ha…! Az orvos szerint, még, ha ki is fejlődnek a baba végtagjai, a szíve nem fogja bírni. Órákat, legfeljebb napokat jósolnak neki.
Megfogta a csomagot, hogy az előszobába vigye, de Gábor elvette tőle.
Hagyd, majd én… – nézett rá gyengéden.
Másnap véget vetnek ennek a lidérces álomnak. Elbúcsúznak a babától. Éppen halottak napja után. Még jó, hogy Gábor szabit vett ki, és végig ott lesz mellette. Nem bírná ezt egyedül elviselni.
Kiment a konyhába, és teríteni kezdett. Minden halottak napján, egy régi népszokás szerint, eggyel több tányért tesznek az asztalra, és mellé annyi kanalat, ahány szerettüket el kellett temetniük. “Nagymama, nagymama, anya…” – úgy számolta le a kanalakat, mintha nem leltározta volna minden nap, kik hiányoznak az életéből…
Megterített, majd lassan visszafordult a fiókhoz, kihúzta, és elővett egy kiskanalat is.
fotó: Pinterest
