Réka sose várta a reggelt. Minden este úgy feküdt le, hogy aludni jó, mert a világ kiesik a gondolataiból. De álmai sokszor nem hagyták nyugodni. Ezek az álmok nem voltak se jók, se rosszak, inkább csak arra voltak jók, hogy ne hagyják pihenni. Agyában rendetlenül cikáztak a gondolatok, és mindegyik a nap történéseivel foglalkozott.
Réka úgy hitte, ez rendben van, mások is hasonlóképpen zaklatottak, kivéve azokat, akik simán el tudtak aludni a buszon vagy a villamoson. Hajnalban első mozdulata a mosdó után a telefon bekapcsolása volt, ami egyet jelentett azzal, hogy visszalépett a virtuális világ véráramába, és már posztolta is a gyönyörű, életigenlő verseket vagy idézeteket. Csak a jókat, derűseket. Amelyikben benne volt a halál vagy a szomorúság, azokat azonnal el is felejtette. Túl sokszor találkozott a nap folyamán hasonlókkal, így a valóságot nem tudta másképp kicselezni, mint netes hazugsággal. Ha valaki megkérdezte volna tőle, boldog-e, azonnal igent mondott volna.
Az idősotthonban, ahol dolgozott, nem sok örömre okot adó dolog történt vele, mégse akarta megmutatni a külvilágnak, mi zajlik odabent. Nem múlt el olyan nap, hogy ne készített volna vicces videókat a bentlakókkal, vagy ne mesélt volna arról az életről, ami egy ilyen helyen zajlik. Úgy tűnt, minden kerek, mert ami belül volt, azt senki nem láthatta, ami meg kívül, az hamis volt az utolsó morzsáig.
Barátait akkor veszítette el, ha azok átlépték a házasság kapuját, mert attól kezdve vagy kedvük, vagy idejük nem volt találkozni a lánnyal. Egy ideig még próbálkozott, de sorra mondták le a megbeszélt időpontokat, hol a gyerek betegségére, hol fáradtságra hivatkozva. Így észrevétlenül elmagányosodott. Viszont ott voltak a posztjai, a mosolygós képek, amelyeken az öregek belenevettek a kamerába. Ő meg elmesélte, aznap mi történt velük, hogy voltak kiállításon, ahol újféle mosdót tanultak meg használni, mert manapság már ezerféle van: érintésre, csavarásra, nyomásra, és ki tudja mire indulók, nem úgy, mint hajdanán, amikor még mindenki tudta, hogy a kék a hideg, a piros a meleg. Voltak időszakok, amikor kézműves foglalkozásokról adott hírt, vagy versírásról, épp, ami jött. A visszajelzések számából ítélve, egyre jobban szerették, amit csinál, bár a lakókat nem kérdezte senki. Ők hagyták sodortatni magukat az árral, hisz tudták, hogy más már nagyon nem igazán vár rájuk. Mindig akadt, aki finoman tiltakozott a képek vagy a felvételek ellen, őket békén hagyta.
Réka meg volt győződve arról, hogy amit tesz, hasznos és javára válik mindenkinek. Legfőképpen neki, mert elhitetette önmagával, hogy lehet szép az öregedés. Az álmai azonban nem ezt mondták. Egyre gyakrabban riadt fel, ült az merev arccal az éjszaka középén az ágyában, és nem tudott visszaaludni.
Másnap viszont jókedvűnek tettette magát, hiszen közönsége ezt várta tőle. Mindez a hazugság addig kitartott, amíg be nem került egy hölgy az otthonba, akiről nem tudott sokat, de azt pletykálták, hogy valaha szépségkirálynő lehetett. Vagy modell. Nehéz lett volna eldönteni, mert már nem volt se szép, se kedves. Annyi ránc volt az arcán, hogy két embernek is elég lett volna.
Elmúlt kilencven, mégis fürgén mozgott, csak időnként elfelejtette, kicsoda. Réka azonnal felfigyelt rá. Úgy gondolta, remek alanya lehetne újabb, pozitív videóinak. Az élete azonban úgy siklott ki a markából, mint a könnyű sivatagi homok.
Késő este, ha volt kedve, főzött magának valami egyszerűt, majd beesett az ágyába, és szenvedett reggelig. Még egy nyomorult macska se várta odahaza, férfiról nem is beszélve. Már arra se emlékezett, mikor érintette utoljára valaki a másik nemből. A szerelmet csak a könyvekben és a filmeken érezte, és sose hitte, hogy létezik. Talán csak a szeretet, de az más.
Várt egy hetet, hogy Klára asszony megszokja új körülményeit, addig is csinálta játékos, önfeledt posztjait, amelyekben rendre elmondta, mennyire szereti a munkáját. Pontosan hét nap elteltével kora délelőtt belépett az asszony szobájába és megkérdezte, segíthet-e neki valamiben. Klára ránézett, és elfordította a fejét. Sokáig nem válaszolt, de amikor megszólalt, akkor is kifelé bámult az ablakon.
– Tehetek valamit önért? Tudja, mi idebent…– kezdte volna újra, de az új lakó leintette.
– Ha segíteni akar, tekerje vissza az idő kerekét! – hangzott a válasz.
Réka elnevette magát.
– Biztosan erre vágyna? – faggatta, ám Klára még mindig nem fordult felé.
– Ki nem?
– Én – szaladt ki a száján.
Az asszony ekkor végigmérte, és megcsóválta a fejét.
– Tudok magáról! – jelentette ki. – De felejtse el, hogy engem nem mutogathat, mint egy vásári majmot. Megéltem sok dolgot, nincs szükségem a nyilvánosságra ennyi évesen.
– Értem, akkor bocsásson meg, hogy zavartam. – Réka bólintott, és sebtében el akarta hagyni a szobát.
– Ne meneküljön! Inkább éljen! Borzalmas látni, hogy azt hiszi, ez az élet!
– Nem hiszem, hanem tudom. Szeretem a munkám, és csak színt viszek bele.
– Dehogy szereti. Hazudik. A nap minden percében becsapja magát, mert a többi ostoba embert, a lakókat meg nevetség tárgyává teszi.
– Higgye el, nem ez a szándékom! Szívesen játszom velük, viszem fodrászhoz vagy uszodába.
– Nem hiszek magának. Minden, amit csinál, azért történik, hogy elhitesse másokkal, hogy ön nem boldogtalan és csúnya. Pedig süt magáról. Még a képeken is. Azt hiszi, nem tudtam, mire vállalkozom, amikor ide jöttem? Belőlem maga ne csináljon kivénhedt sztárocskát, megértette?
A lány összeroskadt a kemény szavak hallatán. Volt már része sok elutasításban, de a legtöbben élvezték, hogy valaki figyel rájuk, és soha egyetlen alkalommal se csapott be senkit, vagy szégyenített meg. Hitte, hogy a világot így is lehet szivárványszínűre festeni.
– Megértettem. Köszönöm, hogy elmondta az érzéseit.
Kint a folyosón majdnem elsírta magát, mert azt érezte, átláttak rajta. Mindig is tudta, hogy ronda és jelentéktelen, de most szembesítették vele. Mások nem mondták ki ilyen direkt módon. Aznap nem posztolt semmit, és elmaradt az esti örömködős üzenet is az élet szépségéről. Otthon, az előszoba tükrében, ahol erősebb volt a fény, mint a fürdőben, sokáig nézegette az arcát. Szürke volt és fénytelen. Szemében már rég elhamvadt a legapróbb tűznek utolsó szikrája is. Orra görbületét pedig a jóisten se tudta volna már kiegyenesíteni így harminchat évesen. Klára bölcs, gondolta belenyugvással. Megöregedett, ami mindig együtt jár némi kegyetlenséggel. Az idős emberek lassan, de majdnem biztosan gonosszá válnak, ahogy telik az idejük. Látta minden nap, ahogy képesek egymást gyötörni túlzott őszinteségükkel. Őt békén hagyták, mert rászorultak, de az újonnan érkező nem rendelkezett annyi tapintattal, amennyit elvárt volna tőle.
Másnap reggel, életében talán másodszor, kisminkelte magát. Három éve vett magának először alapozót és pirosítót. Volt egy szájfénye is ki tudja, melyik randiról maradt meg, ám a szempillaspirál rég megkövesedett, ahogy a tulajdonosa is. Mégis igyekezett valami elfogadhatót kihozni magából.
A tükör, ha tudott volna, gúnyosan mosolygott volna igyekezetén.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
