Réka úgy lépett be az otthon kapuján azon az ominózus reggelen, mintha azt várta volna, hogy a fák is meghajolnak előtte, hisz képes volt némi mázt kenni a fejére. Érezte, hogy nem sikerült tökéletesen, de a semminél jobb volt, és ez feldobta. Nem akarta ő elhitetni senkivel, hogy képes egy éjszaka alatt megszépülni, hiszen arra még a legnagyobb amerikai filmszínésznők se képesek. Ő pedig igen messze volt tőlük mind térben, mind adottságokban.
Úgy gondolta, először a kiskonyhába megy, és főz magának egy friss kávét, azalatt kigondolja az új posztot, amivel szerette volna kezdeni a napot. Ahogy végigment a folyosón, három lakóval is találkozott, és közülük egyik se tudta palástolni döbbenetét.
Az anyját, morogta, biztosan feltűnő a változás. Mivel egyik se szólalt meg, nem derült ki, hogy a csodálkozásuk pozitív-e vagy épp az ellenkezője. A kérdés azonban nem maradt sokáig megválaszolatlan. Mihelyt megitta a tűzforró kávét, ment is az első szobába, és az járt a fejében, hogy aznap rendezhetnének egy versenyt, amelyben mindenki megmutathatja, mennyire rugalmas még. Nem, semmiképp nem futásra vagy spárgára gondolt, inkább valami ülőjátékra, ahol csak a kezüket, hátukat kellett nyújtani, miközben nevethettek volna egymás ügyetlenségén. Nagy meglepetésére, az első, a legtágasabb szobában összefutott Klárával, aki épp a dolgait pakolgatta a fiókba. Nem ez volt a szobája, ezért kicsit értetlenül méregette.
– Jó reggelt! – köszönt, de amikor az idős hölgy visszafordult, és kibuggyant belőle a kacagás, már sajnálta, hogy igyekezett udvariasnak mutatkozni.
– Bocsánat! Ne haragudjon kedves, de egyszerűen szörnyen néz ki! Mint egy madárijesztő! – kacagott az asszony, de annyira, hogy kibuggyant szeméből a könny is.
– Azért ez túlzás! – jegyezte meg csendesen Réka.
– Jaj, dehogy az, de ne sértődjön meg. Maga olyasmivel próbálkozott, amivel eddig nem. Még jó, hogy nem kéket használt a szemhéjára, mert most úgy nézne ki, mint egy öreg orosz grófnő, akinél megszaladt a vodka már kora reggel.
Réka elnevette magát, és a feléje nyújtott tükörért nyúlt. Tényleg nem orosz grófnőre hasonlított, hanem az úgymond „füstös” szemhéjával elmehetett volna Drakula nagymamájának. A piros szájrúzsa meg olyan volt, mintha, egy darab marhahúst tapasztott volna a szájára. Szó mi szó, nem csoda, hogy annyian megbámulták.
– A csudába! – mondta kedvetlenül legyintve. – Ami nem megy, az nem megy!
– Tudja kedves, ez is tanulás kérdése – hangzott a bölcs válasz.
– Mint a cigánykerekezés? – kérdezett vissza halkan.
– Hát ez a hasonlat nem jutott volna eszembe, de pontosan. Ám a maszkírozáshoz értek, a tornához kevésbé…Vagyis a testem nem akarja már elfogadni, ha parancsot adok neki.
– Megyek, letörlöm, mert még megijesztek valakit – mondta Réka lemondóan. Alig hallotta a nő szavait, és akarva akaratlanul a fülében csengett a nevetése.
– Nincs kizárva! Viszont szeretném megtanítani, hogy csinálja, rendben?
Az ápoló megdöbbent.
– Komolyan?
– Meg arra is, hogy hogyan égesse el ezt a mostani, földig érő szoknyáját, ami akkor se volt divatban, amikor vette. Ha megengedi, segítek egy-két dologban. De nem ingyen.
Réka nem értette. Klára asszony fizetett tanfolyamot indítana az otthonban egyetlen vállalkozó részére? Ez miféle dolog? Ha kiderül, repülni fog. Ám kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Hosszan a majdnem százéves asszonyra bámult, és nemet intett.
– Nincs pénzem! – vallotta be gyorsan. – Pontosabban ilyesmire nincs.
Klára felnevetett. Megigazította hófehér blúzát, ami makulátlanul ragyogott sovány testén, és csillogó szemmel így válaszolt:
– Nem pénzt szeretnék. Lenne egy kérésem, amit szeretném, ha teljesítene. Még akkor is, ha nevetségesnek vagy undorítónak találja. Elmondhatom?
– Szerezzek magának valakit, aki udvarolna? – faggatózott Réka óvatosan, mint aki nem hisz a fülének, de azt a gondolatot se meri elvetni, hogy az idős hölgy férfitársaságra vágyik.
– Majd, ha magatehetetlen és süketnéma leszek! – kiáltotta hangosan a lakó, azzal a fiókba nyúlt, és vattapamacsokat vett elő. – Menjen, mossa le magáról ezt a feketeséget, és elmondom, mire gondoltam. Nem kell félnie, semmi bizarral nem állok elő. Maximum a balzsamozásomon töprengek.
Réka mélyen ülő, ráncos, de tündöklő szemébe nézve tudta, hogy ugratja őt. Nem válaszolt, csak elvette a vattát, és szó nélkül kirohant a személyzeti mosdóba. A tükör egy vén szatírnőt, ábrázolt, ha van egyáltalán olyan, akinek ijesztően piros szája még sötét éjszakán is dermesztően hatott volna, nemhogy a délelőtti pazar napsütésben.
Vajon mit szeretne Klára? Ő, aki világéletében sikeres és szép volt, tőle, a csúfságtól vár valamit? Vajon hol vannak, azok, akik csodálták és tisztelték őt egykoron? A választ ki se kellett mondania, akkor is tudta: meghaltak már vagy elfelejtették őt.
A siker mindig időszakos és sose végtelen. Ha az lenne, a múló évek útját állnák a maradandóságának. Percekig bámulta magát úgy, ahogy régóta nem. Szemöldöke túl vastag volt, orra rút, szája kezdett elvékonyodni, egyedül szempilláinak hossza volt nem mindennapi.
Réka sose volt átlagos. Mindig is az alatt volt, és ha nem kellett volna olykor-olykor tükörbe néznie, sose tette volna. Néha azonban elkerülhetetlennek látszott, hogy megszemlélje a haját, nevetőráncait, vagy a pattanásait, amik mulatságos módon még mindig kísérték, pedig már a kamaszkor emlékezete is messze volt tőle, nemcsak annak nyomai a bőrén.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
