Hány meg hány alkalommal mondják nekünk ismerőseink, barátaink, ha sikeresek vagyunk, vagy kiállunk magunkért, hogy jó nekünk. Pláne, hogy könnyű. Vajon miért? Mintha mindenkinek könnyebb lenne, mint annak, aki megdolgozott érte!
Annyira szeretjük hinni, hogy körülményeink áldozatai vagyunk, és ami történik velünk, azt nem tudjuk megváltoztatni. Sok esetben így van, valóban nehéz egyes helyzetekben felülkerekedni a döntéseinken, érzelmeinken vagy tetteink következményén. Mégis a legtöbbször nem könnyű nekünk, hanem teszünk azért, hogy jobb legyen.
Sokkal kellemesebb nem csinálni semmit, vagy panaszkodni, hibáztatni a párunkat, a főnökünket, a munkatársainkat, ha nem érünk célba. Mindenki tehet a sikertelenségünkről, csak mi nem? Mi lenne, ha rájönnénk, hogy lustaságunk, gyávaságunk vagy épp tehetségtelenségünk rabjai vagyunk?
Természetesen nem kellemes elgondolni, hogy vannak nálunk jobbak, szebbek, gazdagabbak, és olyanok is akadnak, akik mindezt önerőből érték el. Nem örököl mindenki, nem használja okvetlenül a szereposztó díványt, hanem előfordul, hogy erőn felül igyekszik. Az is lehet, hogy hajlandó lemondani a pihenésről, hogy a lustaságát is képes félretenni és dolgozik a céljaiért.
Nem elég ülni otthon, és a vonzás törvényében reménykedni, mert nagy csalódás érhet bennünket, hisz a falra akasztott Ferrari képe nem biztos, hogy életre kel az udvarunkban.
Mégis oda tudunk szólni másoknak, és lazán az orra alá dörgöljük, hogy neki egyszerűbb, mert elért valamit. Igen, el, de az odavezető utat legtöbbször nem ismerjük. Nem is akarjuk ismerni, mert szembe kellene néznünk azzal, hogy talán bennünk van a hiba.
Így lehet bárkinek, akár nekem, fantasztikus életem, mert sokat utazom, vagy, mert a gyerekem nem külföldön él, viszont tettem azért, hogy megteremtsem a nyugalmam, divatos szóval mondva a belső békém.
Az én bőrömben nincs más, csak én. Hogy a külvilág mit lát, az a külvilág dolga. Én csak azt mutathatom, amit én megéltem, vagy éppenséggel azt, amit mutatni akarok. És az ember nem mindig akarja megmutatni, hogy véres verejtékkel küzdött meg valamiért, mert nem tartja szükségesnek.
Nehezen tudjuk elfogadni, elismerni mások sikereit. Pedig csak végig kellene gondolnunk, hogy senki nem tökéletes, nem hibátlan, és lehet, hogy vért izzadva fogyott le, dolgozta ki az izmait, futotta le a maratont és egyebek.
Ha háza, kocsija van, még az is lehet, hogy megdolgozott érte, és nem okvetlenül csalt, lopott, vagy átvert másokat. Nehéz elhinni, hogy egyesek tehetségesebbek vagy jobbak nálunk? Márpedig nem vagyunk egyformák. Hiába sulykolja a világ, hogy bármit elérhetünk, csak eléggé kell akarni, tudjuk, hogy ez illúzió.
Az tény, hogy a motiváció, a munka és a szorgalom végtelenül sokat számít, de ha elég lenne kívánni, akkor mindenki híres lenne, minimum három háza lenne Saint-Tropez-ban és drága kocsikból egész gyűjtemény sorakozna a garázsában.
Néha nem ártana a saját portánk előtt seperni. Nem panaszkodni, odatenni magunkat és vállalni a kudarcainkat, hogy majd azokból felállva eljussunk a sikerekig.
El kell fogadnunk, hogy nem lesz mindenki tehetséges énekes, jómódú vagy bombázó. Attól még lehet kerek a világ, süthet ragyogóan a nap, és nevethetünk semmiségeken, amelyektől boldognak érezzük magunkat.
Kép forrása: Pinterest
