„Edith édesapja Elefánt Lajos, édesanyja Ilona. Két idősebb testvére Klára és Magda. Szülei magyar származású zsidók. Szülővárosa, Kassa, születése idején Csehszlovákiához tartozott. Apja szabó volt.
Edith gimnazista korában balettórákra járt, gimnasztikázott, és tagja volt a Magyar Olimpiai Csapatnak. 1942-ben a magyar kormány új zsidóellenes törvényeket vezetett be, ennek következményeként Edith el lett távolítva a csapatból. Idősebbik nővére, Klára budapesti zeneiskolába járt, hegedűn játszott; a háború idején zenetanára fedezte őt. Másik nővére, Magda zongorán játszott.
1944 márciusában Edithet a kassai gettóba kényszerítették szüleivel és Magdával együtt. Áprilisban egy téglagyárba vitték őket, ahol 12 000 másik zsidóval együtt éltek egy hónapig. Májusban Auschwitzba kerültek, ahol édesanyját gázkamrában ölték meg. Edith memoárjában elmondta, hogy ugyanazon az estén, amikor édesanyját elgázosították, Josef Mengele táncolni kényszerítette őt. Fizetségként egy egész kenyeret kapott, amit aztán megosztott fogolytársaival.
Memoárjában arra is utal, hogy több koncentrációs tábort is megjárt, beleértve Mauthausent is. A nácik evakuálták Mauthausent, és a többi koncentrációs tábort is, amikor amerikai és orosz hadseregek közelítették meg azokat. Edithet Magdával halálmenetre küldték az 55 kilométerre levő gunskircheni táborba. Amikor már a kimerültségtől nem bírt továbbmenni, az egyik lány, akivel a Mengelétől kapott kenyeret megosztotta, felismerte Edithet, és segített őt tovább cipelni. Gunskirchenben annyira rosszak voltak a körülmények, hogy a túlélés érdekében Edithnek füvet kellett ennie, míg sokan mások kannibalizmusra kényszerültek.
1945 májusában az amerikai hadsereg felszabadította a tábort. Ekkor vette észre az egyik katona a holttestek közé vetett Edithet mozogni; orvost hívott és megmentették az életét. A felszabadítás idején 32 kiló volt, törött volt a háta, tífuszos láza, tüdő- és mellhártyagyulladása is volt.”
Ennyi a története, a „meséje” Edith Eger A döntés és A balerina c. könyveinek. Mondhatnák, sokan megéltek hozzá hasonlót, és mégsem.
Ő túlélte a borzalmakat, amiket emberi elme el nem fogadhat, és megpróbált később úgy élni, hogy lelkében ne hintsék el a mérgezett magokat. Pszichológus lett belőle, és emberek ezreit segítette tanításaival, tanácsaival.
A balerina egy fiatal lány első kalandja a szerelemmel. Ha lehunyjuk a szemünket, magunk előtt látjuk Kassát, a nyüzsgő várost, ahol a kamasz fiúk és lányok nem törődnek mással, csak azzal, hogy megismerjék a testüket, a szerelmet, a másik érintését, és közben arról fantáziálnak, hogy háború ide vagy oda, a világ majd tárt karokkal várja őket, és élhetnek egy kiszámítható, mégis izgalmas kapcsolatban, ahogy most is hiszik sokan. A fiatal Edith folyamatosan küzd nővérei árnyékában, mert semmiben nem elég jó, egyik nővére szebb nála, a másik tehetségesebb. Édesanyja tartózkodóan rideg szeretete és kritikája sem segíti abban, hogy elégedett legyen önmagával.
Amikor megismeri a fiút, akibe szerelmes lesz, életében először érzi úgy, hogy elfogadják olyannak, amilyen. Ez a szerelem menti meg az életét a koncentrációs táborban, hiszen erőnek erejével élni akar, hogy viszontláthassa Eriket, aki megígérte neki, hogy egyszer s mindenkorra egy pár lesznek.
Auschwitz borzalmairól már könyvtárnyi irodalom született, de kevés olyan, ahol a túlélő annyi nyugalommal, derűvel és elfogadással emlékezik rá, ahogy az írónő. Miközben az olvasó elmerül a felfoghatatlan borzalmakat átélők érzéseinek erdejében, mindig azt érzi, legyen bármilyen nehéz és kegyetlen a világ, van remény. Van, mert a lélek megtörhetetlen. A test előbb pusztul el.
Memoárjában talán az az egyik legmegrázóbb pillanat, amikor Mengele, a hóhér előtt kell táncolnia és el kell felejtenie, hol van, ki előtt szerepel, nem tudva, tánca elégedettséget vált-e ki vagy a halálát. A tizenhatéves lány ereje mérhetetlen és kimondhatatlan. Soha nem azt érezzük a könyv lapjairól, hogy szüksége lenne szánalomra vagy együttérzésre.
Nehéz szavakat találni mindazon borzalmakra, amiket a tábor lakói átélnek. Edithet mégis élteti a szerelem halvány lenyomata és a tudat, hogy nővére mellette van. Nagyon hamar rájön, hogy szüleiket elvesztették, és később még azt is fel kell dolgoznia, hogy hőn szeretett apja házasságon kívül kereste a szerelmet.
A kis balerina, akit soha nem törnek meg, lassan épül fel, és nem sokon múlik, hogy a háború utolsó napjaiban nem erőszakolják meg, nem hagyják tarkólövéssel az út szélén.
Könyvének lapjain haladva, az olvasó a borzalmak világában nagyon lassan lépegethet csak előre, de az nyújt neki vigaszt, hogy látja, tudja, hogy vannak, akik szinte a halálból is vissza tudnak jönni, akkor nekünk, egyszerű lelki gondokkal küszködőknek nem lehet már oly nehéz a földi élet.
Jó érzés olvasni ezt a könyvet minden túlzás nélkül, mert az ember elhiszi, hogy létezik valami, ami erősebb a Gonosznál. Egy csodálatos ember mesél nekünk, aki nemsokára százéves lesz. Kell ennél nagyobb erő, amire vágyhatunk?
Isten éltesse Edith Eva Egert, akinek a háború után olyan élet juthatott Amerikában, amellyel másokat szolgálhatott, önmagát pedig kimenthette a Pokolból.
Ez a könyv a szeretet és a fájdalom könyve. Mindenkinek szívből ajánlom!
„Nem tudom, hová megyünk, de emlékezz majd: senki nem veheti el tőled, amit az agyadba plántálsz.” Ezt vitte magával egész életében. Ezek édesanyja szavai voltak az Auschwitzba vezető úton…
Jobb útravalót senki nem kaphat ezen a világon ma sem.
Kép forrása: Pinterest
