A hétvégi ebédnél, épp a születésnapján jelentette be Rozi, hogy elköltözik. A lányok úgy gondolták, ez valami viccesnek szánt vicc, mégis mindenkinek tátva maradt a szája. Rozi nem tréfálkozott, bár szeretett. Ilyesmivel azonban sose tette volna. Nehéz másfél év volt mögötte.
Biztos? A te korodban, meg a hasonló kérdések tömege szinte betemette egy pillanat alatt, ezért csak bólogatott, majd meglengette a ház eladási papírjait. Réka Eszterre nézett, ő a férjére, és mindhármuknak az jutott eszébe, hogy anyuka bizonyára kapuzárási pánikban szenved. De az azért mindennek a teteje volt, hogy a jogos örökségüktől egy tollvonással fosztotta meg őket, amikor is a ház, ahol felnőttek, özvegy Kékesi Kálmán tulajdonába került. Rozi nem sokat teketóriázott, az első vevőnek eladta a Rákos-patak menti házat a kerttel együtt, amit már nem akart megművelni. Régen se volt különösebben nagy kertbarát, de az utóbbi években egyenesen rühellt hajlongani.
– Na, vegyetek azért levegőt! – mosolygott családjára.
Csak a legkisebb lány nem hüledezett, mert őt hidegen hagyta az egész. Bezzeg a nagyok. Ők mindenre számítottak, csak arra nem, hogy anyjuk talpra áll. Tény, hogy tizennyolc hosszú hónapon át szó szerint vergődött. Képtelen volt feldolgozni, hogy férje huszonhét év házasság után mert nagyot álmodni. Ezt a nagy álmot egy negyvenes nő testesítette meg, aki mellett Zsigmond kivirágzott. Rozi persze az elején nem így gondolta, mert vén kujonnak, trottynak nevezte, aki elfelejti, hogy a kor nem mindenkinek áll jól. Hozzá azonban passzolt. A nő miatt… Ötvenhét volt, de tízet bátran letagadhatott volna, mert az új nőcske mellett, aki rábírta a sportolásra és az egészségesebb ételekre. Hogy a humort hogyan kaparta elő belőle, senki se értette, azt azonban mindenki észrevette, hogy a háromszoros apa és férj kezdett úgy viselkedni, mint aki elfelejti a korát és a lehetőségeit. A lányok titkon szurkoltak neki, látva a változás mértékét, ellenben feleségével, hiszen a közösen töltött évtizedek nem múltak el nyomtalanul. Rozi sokáig szerette a férjét, vagy azt hitte, szereti, ezért kötelezően kínlódott, amikor az elhagyta. Fél évvel később jött rá lassan, nagyon lassan, sebeit nyalogatva, hogy nem is olyan rossz egyedül élni.
– Anyuci! – szólalt meg nyafogva középső lánya.
Magas fejhangja volt, amit sokan nem szerettek. Hogy kire ütött, csak a jó isten volt a megmondhatója. Rozi tudta, hogy nem a postásra, de villanyszerelőre se, mégse hasonlított rájuk. Talán volt valaki a családban egyszer valaki…
– Ugye, nem mondod komolyan, hogy külföldre akarsz költözni?
– Miért ne? Kérlek, ne gyere a szokásos dolgokkal! A koromat se merd említeni, mert mindjárt én is a súlyoddal jövök! Világos?
– De anya! Mi bajod lett hirtelen?
Ezt a visszavágást Eszter alig tudta benyelni, mert a súlya mindig is tabu volt. A másik két lány magasabb és vékonyabb volt, ő meg világéletében küzdött husi lábaival és méretes fenekével.
– Tudod, van az a pillanat, amikor az embernek elege lesz mindenből és menni akar. Nálam most jött el.
– Én nem értelek téged! Apát se értettem, de úgy látszik a múló évek… – legyintett Réka türelmetlenül. – Miből fogsz kint élni? Végül is hová mész? Én azt se tudom, hol van az az Urbino.
– A Google a barátod! – nevetett Rozi. – De ne vegyetek rá mérget, nem biztos, hogy a taljánokhoz indulok, lehet az még Horvátország vagy Szlovénia is…Egyelőre töprengek. Kálmán úr fél évet adott a kiköltözésre. Nem sürgős. – Ez szimpla hazugság volt. Tudta, választott.
A két férjezett hölgy felvonta szemöldökét, és tekintetükben benne volt, hogy anyjuk bolond. Zita alig bírta visszafojtani gúnyos mosolyát. Úgy kell nekik, gyáva népség, maradjanak és vergődjenek, de ő menni akar az anyjával, ebben biztos volt. Az olasz fiúk, jajjj….
– És kivel fogsz ott lakni? Ki fog rólad gondoskodni? – faggatták tovább egyre mérgesebben.
– Csillagaim! Kereken ötvenöt vagyok, csak szólok. Nem nyolcvan és nem demens. Ha meg kell halni, akkor szívesebben halok meg a tenger mellett, mint itt, szóval ne temessetek, belevágok.
– Én is mehetek? – kotyogott közbe Zita. Fel se nézett, vadul csetelt aktuális barátjával.
– Eszedbe ne jusson! – hangzott a válasz. – Egyetemre jársz, legfeljebb meglátogathatsz, de értsétek meg, tényleg új életet akarok kezdeni.
– Nélkülünk? – kiáltottak fel egyszerre.
– Felnőttek vagytok, férjhez mentetek, kivéve ezt a csitrit, szóval ideje, hogy én is megéljem a vágyaim.
– Ez valami L’Oréal-szöveg?
– Nem, ez amolyan Rényi Rozália mottó, amit szívesen kölcsönadok Coelhonak.
Azzal az asszony megfordult és kiviharzott a konyhába. Tudta, hogy nem lesz egyszerű, de abban bízott, hogy a lányok legyőzve önmagukat, mégiscsak támogatják. De úgy látszott, eszük ágában sincs elfogadni, hogy már nem gyerekek, anyjuk pedig nem az idősek otthonába készül élete derekán. Haragudott, ahogy ők is rá. Egyedül az idősebbik veje nem mondott semmit, de ő amúgy is hallgatag típus volt, sose lehetett tudni, mi jár a fejében.
A szobában maradottak azonnal vitatkozni kezdtek. Ahányan voltak, annyiféle módon ecsetelték, hogy kimenni egy másik országba nyaralni, királyság. Beolvadni két hétig, még inkább az, ám elhagyni a gyökereket felelőtlenség és meggondolatlanság. Mit képzel az anyjuk? Még a nyelvet se tudja rendesen. Melyik nyelvet, szólt közbe Zita, de választ nem várt.
– Szerintetek épelméjű? – tette fel a kérdést Eszter. – Nem hinném, hogy alaposan átgondolta volna a dolgot. Mi lenne, ha megtiltanánk neki?
– Te viccelsz? – hördült fel Réka. – Egyetlen dolog azonban vissza tudná tartani. Itt diadalmasan elvigyorodott.
– Ha ellopnák a pénzét? Vagy ha odakint nem tudna venni házat? – nézett össze a két lány, miközben Eszter férje rájuk kacsintott.
– Nem, dehogy! Egy unoka! Bizonyára nagy visszatartó erő lehetne! – somolygott Zita.
– Nehogy már ezért szüljek! – sértődött meg Eszter. – Ha menni akar, menjen. Majd lemarad mindenről.
Rozi a konyhaajtónak dőlve hallgatta őket. Észre se vették, hogy visszatért a tortával, amit ő sütött magának. Citromtorta volt, mert az élet ezt dobta, gondolta jókedvűen.
– Semmiről nem fogok, mert majd ti jöttök hozzám, vigyázok a kis porontyokra, de akármennyit vitatkoztok, nem változtatok a döntésemen. Vár a könyvesboltom és az új életem.
– Boldog szülinapot, anya! – nyögte be letörten a legkisebb, és intett a többieknek, hogy énekeljenek, de azok hallgattak.
Rozi megcsóválta a fejét, és egyre biztosabb volt benne, hogy jól döntött. Mennie kell, súgta fejében egy hang, és ő nem tiltakozott. Az A oldal már lejárt, kopottra hallgatta, épp ideje volt megfordítani a lemezt, és elhinni, hogy odakint új lehetőségek várják. A tenger és a békesség, ami annyira hiányzott neki. A lányoktól is besokallt néhanapján. Réka erőszakos volt, Eszter követelőző, Zita pedig egy másik világban élt, ahol csak fiúk léteznek, akik odavannak érte, majd váratlanul dobták.
Még nem mondott fel, halogatta, bár néhányan sejtették a cégben, hogy lépni akar. Félt, hogy ha idejekorán kiderül, szintén ki lesznek akadva, ahogy a lányai. Ez van, mondogatta újra meg újra. Nem kevés éjszakája bánta a döntést. Mire megértette, hogy az itteni élete nem hoz változást, elmúlt egy év. A ház, amelyben laktak, nem kellett volt férjének. Szerinte dohos és lerobbant, de a vevő látott benne fantáziát. Kiadó üzlethelyiséget keresgélve bukkant rá álmai picinyke kőházára, amely Dubrovnik egyik kellemes részén hívogatta az arra tévedőket. Ezt azonban még nem tartotta publikusnak.
A világ kezdett kinyílni, a nap szebben sütni, ami nem is volt akkora csoda május elején. Jó lesz, nyugtatta magát újra és csekély félelmet érzett. Békésen hajtotta álomra a fejét, miután elhúzott a kételkedő siserehad. Nem könnyű velük, mondta ki a keserű igazságot.
Sokáig bámulta a fehér mennyezetet, majd oldalra fordult és enyhén horkolva álomországba indult kirándulni.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
