Zita mosolyogva ébredt. Igaz, hogy még csak hajnali öt volt, de a csend és a tenger sós illata felébresztette. Nem megyek haza többé, döntötte el. Ki akarna egy poros, zsúfolt városban élni, ha tengerparton is lehet? Ha tehette volna, saját magának bólogat, de így inkább hagyta, hogy gondolatai észre térítsék, ugyanis se munkája, se pénze, azon túl, hogy egy napfényes reggelre ébredt egy bérelt kulipintyóban. A filmeken ez jobban szokott működni, gondolta és kiballagott a vécére. A víz alig csordogált a kagylóban, ami nem volt biztató. Az viszont igen, hogy előző este, érkezésekor meglátogatta valaki. Azt mondta, a tulaj fia, de mondhatott volna bármit, ő menten elolvadt tőle.
Valamivel idősebb lehetett nála, de nem bánta, ahogy mélykék szemébe nézett. A srác először barátságtalanul méregette, majd megenyhült, amikor elmondta neki, hogy nemcsak nyaralni jött, küldetése van, és munkát is keres. Azonnal felkeltette az idegen érdeklődését, aki közölte, talán tud valakit, aki alkalmazná, feltéve, ha a bolti munka nem derogál neki. Zita megrázta a fejét, és örömmel fogadta az ajánlást. A srác megnézte, működik-e a fürdő, a vécé, lefolyik-e a mosogató rendesen, majd elköszönt azzal, hogy felírta a számát egy cetlire, ha gond lenne. Milyen régimódi, állapította meg a lány. Ott van nála a telefon, folyamatosan hívják és karattyolnak vele, de nem abba írja fel a lány elérhetőségét, hanem szintén egy papírra. Nem baj, akinek ilyen háta és válla van, attól mindent kibír az ember, futott át a fején, és azonnal elmesélte a lányoknak, mihelyt egyedül maradt. Még jó, hogy a net működik, gondolta elégedetten, bár a tulaj fia figyelmeztette, hogy nem mindig tökéletes. Ahogy aznap reggel a vécékagyló se.
A hely, ahol eladót kerestek, a város közepén volt, forgalmas helyen, nem kellett attól tartania, hogy sok ideje lesz unatkozni. Maja néven futott.
Mielőtt lezuhanyozott volna, bekevert magának egy fehérjeport, és rájött, hogy fogalma sincs arról, mit kezdjen az ittlétével. Menjen oda az anyjához és akaszkodjon rá? Játssza el, hogy segíteni jött, de keresztezze a terveit? Netán figyelje távolról? No, ez utóbbinak volt a legkevesebb értelme, mégis ez vonzotta legjobban, talán mert nem sok energiát igényelt. A turmix után kirángatta a kofferja aljáról az egyik farmersortját meg egy pántos trikót, és piros vászontornacipőjében elindult a városba. Hogy mennyit kell gyalogolnia, sejtelme sem volt, de úgy gondolta, nem számít. A tenger melletti idő nem úgy telik, ahogy odahaza. Valóban így volt. A sirályok már kora reggeli vadászaton voltak, a kikötő felett köröztek nagy ívben, és lesték, mikor csaphatnak le a halászok frissen ejtett zsákmányára. A keskeny, göröngyös út egyenesen a partra vitte, oda, ahová még szerencsére nem sok turista érkezett. A nap kellemesen simogatta a bőrét, és ez az érzés örömmel töltötte el. Ezer éve nem volt barátja, mondhatni egy rendes kapcsolata se volt soha. Úgy érezte, ezen a helyen végre megtalálhatja azt, akire régóta vágyik. Bár a tanulás biztosan sok idejét veszi el.
Másfél óráig kutyagolt, mire beért a Mala utcába, ami nevét biztosan nem onnan kapta, hogy kicsi volt, hiába sugallta az elnevezése. Mala utcába a Maja bolt… Fura.
Kicsit elfáradt, de nem csüggedt. Bár, ha minden nap meg kell majd tennie ezt az utat, biztosan nem lesz boldog. A hely, amit a nagyon jóképű srác ajánlott, egy pékség volt. Takaros, aranybarna kitárt ajtókkal és nagy kirakattal, amelyben elfért egy asztal és két szék. Odabent is volt pár kerek asztalka, de csak annyi, hogy ne legyen zsúfolt a hely. Az ajtóval szemben volt a pult, és olyan illat áradt odabent, hogy még az is megéhezett volna, aki nemrég ette degeszre magát.
– Good Morning! – köszönt kedvesen. A lány, aki addig lefelé bámult a laptopjára, felpillantott.
– Hi! Mit adhatok? – kérdezte tökéletes angolsággal.
– Munkát! – felelte gyorsan.
– Á, te vagy az, akit Zorán beajánlott. Marija vagyok. Sejthettem volna, mert látom rajtad, hogy gyalog jöttél.
– Ennyire látszik? – pirult el Zita.
– Ne aggódj, nem, csak ismerem az embereket. Naponta százakat látok, és azzal szórakozom, hogy próbálom kitalálni, mivel foglalkoznak. Ugye, te egyetemista vagy?
– Kicsit itt maradnék a városban, de nincs sok pénzem. Muszáj dolgoznom, de nem bánom.
– Jó! Mondjuk heti négyszer besegíthetnél. Egyik héten délelőtt, a másikon délután. Nyolctól kettőig vagy délután négytől tízig? Gondolom, nem sok tapasztalatod van…
Zita szeme felcsillant. Ennél sokkal rosszabbra számított, bár a fizetségről még nem esett szó.
– Nincs, de beletanulok.
– Rendben, legyen egy próbanap holnap és akkor megbeszéljük a fizetésed.
– Benne vagyok.
– Örülök, mert nagy szükségem van régóta segítségre. Remélem, nem lógsz folyton a mobilodon. Nem vagy már tini. Ezt az egyet nem szeretem, de ez nem jelenti azt, hogy tiltva van. Időd és erőd se lesz hozzá napközben, csak tisztázni akartam.
– Ki fogom bírni! – nevetett a lányra.
– Ja, fehér pólót adok neked, mi a méreted? Gondolom M.
– Igen, talán. Néha S.
– Kényelmes cipőt vegyél fel, itt nem kell trendinek lenned, mert leszakad a lábad. Ja, a borravaló a tiéd, bár az nem jelentős.
Zita szája fülig szaladt. Hihetetlenül jól indult minden, csak még azt kell kitalálnia, hogyan járjon be a városba, mert a gyaloglás nem tűnt jó opciónak.
– Akkor holnap nyolcra jövök!
– Gyere picivel előbb, mert meg kell ismerkedned a dolgokkal. Legyen hét, jó?
Bólintott, majd sietve körbepillantott. Nem voltak sokan, de látta, hogy folyamatosan érkeznek az emberek, leülnek, kávét kérnek, beszélgetnek, majd elmélyednek a telefonjukban. Nem, ez már határozottan nem az a világ, amikor újságot olvasnak, gondolta. Elköszönt és elindult megkeresni azt az utcát, amelyben az anyja kívánt lakni élete hátralévő részében. A nap már egészen magasra kúszott az égen, de az itteni harminc fok egyáltalán nem hasonlított az otthonira, főleg a lengedező szél miatt se. Eszébe jutott, hogy a lány, akinek be se mutatkozott, talán Zorán rokona vagy netán a barátnője? Á, biztosan nem, hessegette el az ötletet. Mielőtt azonban túlságosan beleélte volna magát, megpillantotta a srácot. Épp az egyik ház kapujában várakozott. Nem ment be, hanem lendületesen magyarázott a telefonálás közben. Legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy megköszönje neki az ajánlást, amikor kinyílt a fakapu, és egy ismerős személy lépett ki rajta. Rövidnadrág és fehér póló volt rajta. Haját copfba fogta, és úgy mosolygott, ahogy talán még soha.
Anya, a rohadt életbe! – szaladt ki a száján halkan, de szerencsére senki nem hallotta meg. Ismerik egymást, konstatálta döbbenten. Szóval nem is a könyvesbolt a lényeg, morogta dühösen.
Folytatjuk…
