Walter Schmidt nem volt rózsás kedvében. A cég negyedévi kimutatásai visszaesést jeleztek, és bár tudta, hogy ez előfordulhat, nem tetszett neki, amit látott. Az se, amit épp csinált, leszámítva a várost, Rozinát és a tengert, de ezekből nem lehet megélni, morogta. Töltekezni igen, de az élet nem állhat kizárólag pihenésből és álmodozásból. Őt nem így nevelték. A szerelmet meg se említette még magának se, mert már-már nevetségesnek tűnt önmaga számára is, hogy itt lófrál ebben a szépséges tengerparti városban, és úgy viselkedik, mintha kamasz lenne. Nem volt tisztában az érzelmeivel, azt viszont tudta, hogy soha hasonlót nem érzett. Érthetetlen belső nyugtalanság fűtötte, és ez szokatlan volt nála. Reggel, amint felébredt, szállodai szobája ablakán kipillantva elgondolkodott azon, meddig mehet ez így. Nem, egyszer s mindenkorra tiszta vizet kell öntenie a pohárba. Vagy magával viszi a nőt vissza a hétköznapi életbe, ami pénzt fial, vagy hagyja, hogy élje az életét.
Kilenc óra se volt, amikor nem bírt tovább várni és felhívta. Azonnal érezte, hogy valami történt, mert Rozi rosszkedvű volt, és csak egy rendbennel válaszolt. A szálloda kávézójába beszélték meg a találkozót, fél tizenegyre, addig Walter elintézett pár telefont, emailt és lezuhanyozott. Igyekezett higgadt maradni, ami nem áll távol tőle, mert szívének ilyesféle dobogása, amit napok óta tapasztalt, nem volt elfogadható számára.
Rozi színes, földig érő ruhájában úgy nézett ki, mint egy szirén. Haja lobogott a könnyű szélben, de arcán fáradt mosoly ült. Atyaég, de csinos, állapította meg, amikor felállt üdvözölni.
– Jó reggelt! Sejtettem, hogy keresni fogsz! Ez egy olyan nap, amikor döntenie kell az embernek, hogyan tovább! – hadarta Rozi, mintha nem akarta volna, hogy Walter bármit is mondjon.
– Olyan nap? – kérdezett vissza a férfi. – Történt valami? Porszem került a gépezetbe?
– Hagyjuk, nem szívesen beszélnék most róla.
– Ok. Egy kávét? Vagy reggelizzünk? Itt nagyon finom a vajas kifli!
– Nem is tudom, talán egy kávé elég lesz.
A férfi, mintha meg se hallotta volna, rendelt pár kiflit is két nagy tejszínhabos kávét. Le se tudta venni a szemét Rozi arcáról, miközben az járt az eszében, hogy milyen hülye minden hozzá hasonlókorú pasas, aki azt hiszi, hogy csak a fiatalok között találhat magának társat. Neki nem szeretőre volt szüksége, hanem egy olyan nőre, akinek van esze és szíve. A vele szemben ülő pontosan ilyen volt, bár az a ránc a szeme sarkában azt kiabálta, hogy fáradt és ingerült, de igyekszik tartani magát.
– Tudod, hogy nem sürgetnélek, de gondjaim vannak – vágott bele, miközben a cukrot kavargatta a kávéjában. – Vissza kell mennem Berlinbe, de tudnom kell, maradsz-e vagy sem. Az ajánlatom áll, sőt, ki is bővítem, ha vannak extra kívánságaid.
Rozi szeme kikerekedett. Kicsit meglepődött, hogy Walter el akar menni, mert úgy érezte, többet jelent neki, mint egyszerű munkatárs, de úgy látszik, tévedett.
– Miféle extra kívánságokra gondolsz? – tette fel a kérdést óvatosan.
– Egy jó kocsi, prémiumok és különleges bánásmód! – hangzott a talányos felelet.
Rozi elnevette magát. Vajon minek köszönhetné ezt? Walter meg akarja vásárolni? Ennyire értékes lenne? Vagy szimplán tetszik neki? Értette és szerette a szakmáját, de talán nem volt akkora tapasztalata, ahogyan azt a férfi feltételezte.
– Most kell erre választ adnom? Nagy a baj, hogy elmész?
– Megoldom, nem vagyok már kezdő! Szeretném, ha most döntenél, mert nincs időm várni. Szeretnék maradni, de nem megy.
– Megértem, Walter. A válaszom nem. Maradni akarok. Tényleg eldöntöttem, hogy változtatok az életemen, és ezt nem félig akarom megtenni. Ne haragudj rám, biztosan találsz valakit helyettem.
A férfi szája megrándult. Érezte, hogy vissza fogják utasítani, de remélte, hogy addig szigorú mederben terelgetett, precíz élete nem fog felborulni. Most viszont nem azt kapta, ami segítette volna.
– Biztos vagy benne? – nézett rá némi szomorúsággal a szemében.
– Határozottan. Rájöttem, hogy soha életemben nem csináltam azt, amihez kedvem volt. Most végre elkezdem élni abban, ami eddig hiányzott, bár a körülmények mintha ellenem dolgoznának…
A kávézó időközben lassan megtelt. A kerek, ízlésesen díszített asztalok mellett egyre több pár foglalt helyet. Rozi finoman körbepillantott, és az járt az eszében, hogy nem is olyan régen még fel se merült volna benne, hogy ilyen helyen reggelizzen. A falakon aranykeretes festmények lógtak, körülöttük millió virág, és halk zene ringatta el a délelőtt első vendégeit. Ekkor szeme megakadt egy ismerős arcon. A kedves olvasónak bizonyára nem kell mondani, kit is látott meg! Igen, Zorán volt az, de a vele szemben ülő lány sem volt ismeretlen. Zita volt az, aki erősen gesztikulált, valamiről igencsak meg akarta győzni a srácot.
Nagyon kellemetlen érzés lett rajta úrrá, mert nem tudta eldönteni, hogy csalódott-e vagy féltékeny. Mi a fene zajlik körülötte, amióta itt van? Eddig élete kellemesen unalmas volt, most azonban mintha minden összekuszálódna…
– Nem vagy itt! Máshol jársz… – szólalt meg csendesen Walter. – Sajnálom a döntésed. De ez nem változtat azon, hogy el kell mennem. Holnap repülök, addig van kedved velem tölteni a napot?
– Persze, örömmel! – válaszolta neki, és megpróbált valóban örülni. Zorán szenvedélyes csókjának emléke nem hagyta maradéktalanul élvezni a pillanatot.
– Mi a baj, Rozina? És ne mondd, hogy semmi! – nyúlt át az asztalon a férfi, és erős, inas kezébe fogta a nőét, akinek tökéletesen illett a keze az övébe. Úgy simult bele, mint kulcs az olajozott zárba.
– Ne fordulj meg, de a terem jobb sarkában, neked balban ül a lányom – súgta halkan. – Utánam jött kémkedni.
– A lányod? – nézett hátra Walter a figyelmeztetés ellenére vagy épp azért, és azonnal felismerte a lányt, mert kiköpött mása volt Rozinak. – Nem lehet, hogy nyaral azzal az ürgével?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
