Rozali, azaz szimplán Rozi, aki mindig utálta a nevét, úgy lépett a nagyfőnök irodájába, hogy remegett a lába. Irigyelte fiatalabb kolléganőit, akik nemes egyszerűséggel főninek hívták a cégvezetőt, vagy bárkit, aki felettük állt. Bár ők nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, mert a kor szerintük nem jelentett semmit, tiszteletet meg pláne nem. Ő még más generáció tagja volt, nem beszélve arról, hogy a főnit nemrég leidiótázta. Ilyen előélettel nem volt könnyű lenyomni a kilincset és belépni az oroszlán barlangjába.
– Jöjjön csak, foglaljon helyet! – mutatott a fehéringes férfi a fotelre. – Két mondat, és azonnal itt vagyok.
Rozi hallotta, amint harsogó németséggel, amiről neki mindig a háborús filmek jutottak eszébe, mond még valamit, majd rövidre zárja a telefonálást, és mosoly nélkül rápillant.
– Úgy hiszem, már találkoztunk! – jegyezte meg, de arcáról nem lehetett leolvasni, mit gondol. Ha legalább vigyorogna, vagy gúnyolódna, gondolta a nő, de érzéketlenül, merev arcizmokkal bámult rá.
– Igen! – felelte halkan. És én azt mondtam rád, amit. Mert hát az jutott eszembe, minek kerteltem volna, tette hozzá magában.
– Akkor beszéljünk a jövőjéről! Mondja el nekem, milyen tervei vannak cégünknél mondjuk két év viszonylatában!
Nem beszélt tisztán magyarul, némi kitörölhetetlen akcentus jelezte, hogy nem anyanyelvén szólal meg. Rozi nem válaszolt azonnal. A hatalmas ablakra esett pillantása, ami a zöld hegyekre nézett, és kizárta a külvilág zaját. Egy szem felhő nem volt az égen, olyan kék volt, mint az Adria. El kellett döntenie, hazudik-e vagy megmondja, hogy el fog menni, más életre vágyik. Az igazságot választotta.
– Nincsenek terveim! – felelte határozottan.
– Ezt nem értem. Úgy tudom, maga az egyik legambiciózusabb munkatársunk. A többiek szerint agilis, haladó szellemű és nem fél a munkától. Otthon van a nyelvekben és a számítástechnikában is. Ne haragudjon, ez a maga korában eleve hatalmas dolog.
– Köszönöm. Az én koromban…Szóval, nem tervezek ennél a cégnél.
– Azt akarja mondani, hogy el fog menni? – nyílt tágra Herr Schmidt égszínkék szeme.
– Pontosan! – Kimondta és már azonnal el is tudott mosolyogni.
– Ezt komolyan gondolja? Úgy terveztem, most léptetném elő, mellettem dolgozhatna, mert komoly rálátása van az építőiparon belül sok dologra.
– Előléptetne? Épp most? – nézett rá Rozi. Határozottan jóképű, súgta belül egy kisördög. Bár fiatalabb nálad. Mondjuk öt-hat évvel, tette hozzá egy másik hang is.
– Jól hallotta. Egy csomó más juttatással együtt nőne a fizetése, olyan kocsit kapna, amilyet csak akar, és egyebek. Persze a felelőssége is megnőne…
– Miért pont én?
Csak ez a hülye kérdés jutott eszébe. Semmi más. Nem az, hogy esze ágában sincs többet dolgozni, hogy végre eljutott arra a pontra, amikor nem a pénz a legfontosabb, hogy élni akar, mert soha nem tudhatja az ember, mikor csapja el egy autó, vagy derül ki róla, hogy beteg. Ahogy a barátnője, aki két év szenvedés után ment el…
– Mert ön a legalkalmasabb. Minek magyarázzam? Nem bízom a mai generációban, mert hiába minden tudásuk, ha gondolnak egyet, és faképnél hagynak, ha nem ugrálok a kedvük szerint.
– Ez igen őszintének hangzott.
Schmidt Walter nem volt egy köpönyegforgató ember. Egész életében kimondta, ami szívét nyomta. Ezt tanulta magyar anyjától és német apjától. Arra nevelték, legyen egyenes és tisztességes. Ezek az elvek mentén élt mindezidáig, és ezen változtatni sem szándékozott. Rozali azért is tetszett neki, mert hasonlót vélt felfedezni benne. Simán elhallgathatta volna, hogy fel akar mondani, de nem tette.
– Ahogy maga is. Megkérdezhetem, hogy hová szándékozik elmenni dolgozni? Van, ahol többet ajánlottak?
A nő felnevetett. A napfény megcsillant a gyűrűjén, amit nemrég kapott a lányoktól karácsonyra. Gyönyörű fehérarany volt, apró fehér kővel.
– Nem, nincs. Más terveim vannak. Jobbak.
Ahogy kibukott belőle az igazság, visszavonhatatlanul megérezte az eddig gondosan rejtett örömöt, amit döntése okozott neki. Mennie kell, mert ez a világ már nem adott neki semmi pluszt. Megélte, amit lehetett, megszenvedte a lányait, barátnőjét, a férjét, elég volt a keserűségből. A B oldal órája hangosan tiktakolt a fülében, és egyre csak azt mondogatta, elég bátor és vagány vagy, Rozi! Hallgatnia kell rá, mindegy milyen autó vagy mennyi pénz az ára!
Herr Walter a beszélgetés folyamán először elmosolyodott. Egyre jobban tetszett neki a filigrán, talpraesett nő, akiből áradt a magabiztosság. Legalábbis abban a percben neki úgy tűnt.
– Ne kérdezzem, mert titok? – nézett sokkal kedvesebben Rozira.
– Biztosan nem hiszi el, de ön lesz az első, akit beavatok: könyvesboltot akarok nyitni valahol. Még a lányaim se tudják a részleteket. Talán Dubrovnikban.
– Könyvesboltot? Van erre még igény? Olvas ma még valaki?
– Remélem, igen, de az én boltomban lehet majd beszélgetni, lesz olvasósarok és jó kávé is. Talán…Még nem találtam ki a részleteket.
– Ez remekül hangzik. De mivel tudnám eltéríteni ettől? Az ajánlatom áll. Fontolja meg, kérem! Nem szeretném elveszíteni az egyik legjobb munkaerőmet. Ha van kérése a fizetését illetően, mondja meg bátran!
Rozi füleinek zene volt, amit hallott. Nem is olyan rég, fél lábon ugrált volna örömében. De most nem… A tenger várta, hívta, csalogatta. Azt meg nem lehet pénzben mérni.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
