A három lány odahaza továbbra se tudta megemészteni, hogy anyjuk önmagára talált. A két nagyobbik mintha azt várta volna, hogy gyászruhát ölt, és élete végig mást se csinál, csak otthon ül, vagy eljár a templomba.
– Akárki akármit mond, nem természetes anyánk viselkedése! Kinek jutna eszébe az ő korában új életet kezdeni Dalmáciában? – Réka tovább rágta a csontot, amit az elmúlt napokban már többszázszor megrágtak. Dalmácia ténye is napvilágra került, ami szintén meglepetés volt. – Nekünk kellene ott élnünk, hiszen mi az életünk elején vagyunk!
– Van benne valami! – helyeselt Eszter. – Bár én biztosan nem bírnám egész évben a sós levegőt!
A másik kettő szemébe nevetett.
– Bírnád te, csak félsz! – jegyezte meg a húga. – Mi a fene bajotok van folyton? Elvileg boldognak kellene lennetek, mert minden rendben van veletek, nem?
– Aha, a sonkáim is erről árulkodnak! – kacagott keserűen Eszter. – Engem biztosan nem az a gólya hozott, aki titeket – tette hozzá és egy marék mogyorót gyömöszölt a szájába.
– Mondjuk az is segítene, ha nem ennél folyton… – közölte Réka ellentmondást nem tűrően, miközben a sütőre pillantott, amelyben csendesen pirult a csirkecomb. – Én azért aggódom egy kicsit anyáért. Sose lehet tudni, miféle emberek vannak arrafelé. Balkáni népség…
– Nem hinném, hogy épp rá fájna a foguk. Ha nem tudnád, Dubrovnikot évente millió turista látogatja – Zita megint okoskodott, ahogy mindig.
– Nem úgy értettem! De a pénze kellhet bárkinek! – hangzott a felelet.
– Tudjátok mit, utánamegyek és szemmel tartom! – vetette fel a legkisebb. – Tanulni ott is tudok, és majd hazajövök vizsgaidőszakra. Viszont pénzem nincs, szóval dobjatok össze nekem egy kis szobára, és majd leselkedem anya után.
– Ez bolondság és még szánalmas is! – kiáltott fel Eszter, és megint a mogyoró után nyúlt, de nővére feddő tekintetét látva visszahúzta a kezét. Pedig pokolian éhes volt, nem evett előző nap óta, mert már megint fogyókúrába kezdett. Az ezredikbe. Az volt a legnagyobb baj, hogy szeretett enni, és nem ismert mértéket. Nála nem létezett kis adag, ő rögtön naggyal indított, és legtöbbször repetázott is. Miután befejezte, lelkiismeretfurdalás gyötörte, és gyűlölni kezdte magát. Ez így ment folyton-folyvást, amióta eszét tudta. De most elhatározta, hogy befejezi, csak nem volt könnyű, ha az asztalon ott a sok csábító falat, és az ember gyomra vészesen kong.
– Tudsz jobbat? – vetette oda a kishúg, aki egészen beleélte magát. – Lehet, hogy még fel is szedek valakit, aki vad lesz és szertelen, és gitárral a kezében ül a tengerparti köveken és nekem énekel.
– Fantasztikus terv, de vedd ki a kezed a biliből és térj vissza álomországból! Jaj, pillanat, megnézem a húst, és utána folytatjuk. – Azzal felpattant a billegő lábú székről, amire csak ő ülhetett, és egy ócska ronggyal, ami biztosan nem konyharuha volt, talán egy póló, nyitotta is ki a sütőt, amelyből fűszeres hús illata áradt.
– Te, az valami gatya a kezében? – súgta Zita.
– Szerintem az, de ha nem csukja vissza, menten meghalok az éhségtől! Gyűlöllek benneteket, hogy sose híztok meg!
– Igen, a genetika! Tudod, aki a postástól van, ne panaszkodjon! – Eszter erre felkapott egy párnát és ráhúzott húga fejére.
– Jobb is lesz, ha elmész, ha ilyen undok vagy! De ne várj gitáros pasit, manapság már lusták arra is. A barátnőm is maga vette kézbe a dolgokat, annyira lúzerek a mai srácok!
– No, addig állj fél lábon, amíg én kezdeményezek! – hangzott a magabiztos válasz.
– Rendben, lányok, a meccsnek vége, most beszéljünk komolyan! A húsnak még kell tíz perc, azalatt irány a Booking vagy tudomisén mi, és keressünk neked szállást. Semmi flanc, négy fal meg egy fürdő, világos? Van egy kis dugipénzem, beáldozom, mert tudni akarom, anyánk nem bolondult-e meg véglegesen!
Zita szeme felcsillant. Nem is gondolta komolyan az ötletet, de ha már lehetőség így kopogtatott az ajtaján, hát kitárta. Két hónap elég időnek tűnt, még akkor is, ha semmit se fog csinálni, viszont része lehet élete nagy kalandjában.
A három grácia a számítógép monitora elé telepedett, és perceken belül megtalálta az ideális helyet. A városon kívül, egy eléggé kieső helyen állt egy magányos kőkunyhó, amit potom áron akartak bérbe adni. Ahhoz kicsi volt, hogy egy család elvonulhasson oda, ahhoz viszont elég tágas, hogy egy ember kényelmesen érezze magát.
– Nem fogsz ott félni? – nézett rá szeretettel Réka. – Azért azt se akarjuk, hogy pokoli napjaid legyenek.
– Ne féltsetek! Elfelejtettétek, hogy jártam valaha karatéra?
Amazokból kibuggyant a nevetés. Egymásra néztek, majd Zitára, és még hangosabban röhögtek.
– Annak több, mint tíz éve, nem? Csak nem azzal a tudásoddal akarod megvédeni magad?
– De, pontosan azzal! Bízzatok bennem! Úgy gondoltam, az első pár napban csak felmérem a terepet, nem rohanom le anyát, de ha muszáj, közbe lépek!
– Ezen mit értesz? Az oroszlánok elé veted magad?
– Veletek nem lehet értelmesen beszélni! Majd kitalálok valamit, ha mást nem, azt, hogy Réka babát vár. Nem, ikreket! Erre azért senki se számít, és akkor majd hazarohan, és eszébe se jut önálló nőt játszani egy idegen országban. Nagymama lesz belőle és kész.
– Ezt jó hallani! De ismerve őt, nem biztos, hogy ennyire könnyű dolgod lesz. Ne feledd, nagyon eltökélt, és ha valamit a fejébe vesz…
Mindhárman egyszerre bólintottak. Rozi valóban makacs tudott lenni, és ezt az élet több területén is bizonyította. A lányok még nem ismerték igazán, hiszen csak egy anyát láttak benne, pedig az addig mélyen alvó nő kezdett ébredezni benne, de erről nekik sejtéseik se lehettek.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
