Mostanában igazi tél van, de nem olyan, mint régen, mondjuk gyorsan, ám nem hasonlít a tavaszra, az is biztos. Olyan csodás napkelték vannak, hogy munkába menet rögtön előkerül a táskámból a telefon. Nem tudom biztosan, de elgondolkodtató, vajon feljött-e ilyen varázslatosan a nap mielőtt a telefon rögzíteni volt képes?
Miközben gyalogolok és ámulok a fényeken, ismerős szag kúszik be az orromba. Az égett bőr semmivel össze nem téveszthető szaga. Beszivárog mellé a hang is. A perzselő hangja, ami épp olyan, mint egy rakétakilövés kicsiben. Mínusz egy fok van, a disznót le kell vágni, mert kell a hús, és jön a karácsony is. Nem tudom megállítani, sebtében feltolulnak bennem az emlékek. A disznótoré. Az a nap volt a leggyűlöltebb nap egész évben.
Csak a városi ember hiszi, hogy jó móka. Apám már hajnalok hajnalán kelt és ordítozott. Talán ordítva kelt. Nem értettük, hiszen a disznó még soha nem maradt egyben. A munka azonban úgy volt érdekes, ha pálinkával és kiabálással lehetett fűszerezni. Falusi lány lévén a legnagyobb vétek volt szeretni az állatot, amit meg fogunk enni.
Én a szobába (nem volt saját, csak úgy abba, ami közös volt) húzódva a fülemre tapasztottam volt a kezem. A disznó visított, félt, ahogy én is. Engem aztán nem érdekelt a kolbász, a tepertő, a sült máj. A vér gondolatára pedig hányingerem lett. Szerencsére nálunk nem volt szokás sült vért enni, ami egy jó pontnak számított nálam, de az egész napot átélve, nem volt sok kellemes részlete a „bulinak”.
Hajnali hatkor rég a konyhában kellett volna lennem, hogy hamar végezzek nagyjából egy tonna fokhagyma megpucolásával, de én csak reszkettem és nem mozdultam. Egyszer csak vártalanul csend lett. A disznó elhalálozott apám keze által, és most az égi mezőkön túrja a földet.
A „gyilkos” bejött a házba kezet mosni. Én lassan elősomfordáltam és próbáltam elkerülni. Persze nem lehetett. Már kiabált is velem, mert mit kényeskedek, és mit képzelek magamról, nem vagyok én úri kisasszony!
Azt nem lehetett megmondani, hogy féltem, undorodtam vagy uram bocsá’ sajnáltam a jövendő pörköltet. Mindhárom égbekiáltó marhaság lett volna apám szemében.
Ezért csendben pucoltam a fokhagymát, közben a szaga beterített. A perzselt szőr és bőr bűze gyorsan beivódott ruhám ráncaiba. Mindenki kapkodott. Nem nagyon értettem, mert már megtörtént az esemény. Anyám felfogta a vért egy műanyag tálba, apám levágta a disznó fejét, majd betette egy jókora vájdlingba, ahonnét fél napig üres tekintettel bámulja majd az eget. Horror a köbön.
Én meg pontosan tudtam, hogy várnak a belek, a zsíros edények és a készülő kolbászhús kóstolgatása. Mindegyiket gyűlöltem, de ez senkit sem érdekelt. Amit meg kell tenni, azt meg kell. Nem finomkodunk faluhelyen.
Közben ahogy lépegetek a töredezett szélű járdán, lassan a szag forrásához érek. Bekukkantok az udvarba, ahol a hősök állnak. Hárman vannak. Három férfi koccint éppen. Előttük a tetem, fehér, van vagy 150 kg.
– Jó lövés volt! – mondja az egyik nagyot kurjantva. Mintha legalábbis vadászaton lettek volna.
A másik bólint, és gyors mozdulattal lehúzza a felest. A harmadik csak vigyorog.
Én meg ott, akkor végtelenül utálom az egészet, őket is, pedig, most nem kell a hagymás vízben turkálva mosnom a vastagbelet. Évek óta nem voltam már odahaza, és ha mennék, akkor se lenne, aki erre kérne. Már nem élnek azok, akik miatt hazamehetnék… És mégis gyűlölöm az emlékezést is. A táskámban szunnyadó sonkás zsömlét laza mozdulattal az első utamba kerülő kukába dobom. Talán mégiscsak „úrinő” vagyok?
Kép forrása: Pinterest
