Marlene Dietrich-hez foghatóan összetett, sziporkázóan tehetséges és varázslatos személyiség kevés fordult meg a 20. század történelmi színfalai között. Nagykanállal falta az életet, nem volt benne sok visszafogottság, de szerelmi viszonyait mindig diszkréten kezelte, pedig híres volt arról, hogy mindkét nemmel intim viszonyba került.
Nem lett belőle szorgalmas és engedelmes német feleség, amely szerepre nevelőapja szánta, mert felfedezte magának a film. A Kék angyal életunt Lolája hatalmas kiugrást jelentett számára, pedig akkor még csak hosszú combjaira és csinos arcára figyeltek fel a filmesek. Ezek a lábak a fáma szerint később egymillióra dollárra lettek biztosítva. Marlene Dietrich soha nem adta alább, ami a külsejét illeti. Férfiruhákat is hordott, ha neki úgy tetszett, és csak megfelelő fények, árnyékok használatával engedte filmezni magát. Folyamatosan leste arcát a tükörben és korrigálta, ha nem felelt meg neki valami. Mintha soha nem merte volna elhinni, hogy gyönyörű, hogy bálványozzák, pedig ezer meg ezer szív dobbant meg érte a filmvásznon, főleg Hollywoodban, de a hétköznapok szürkeségében is.
A filmfőváros a hangos film elterjedése után kezdte el gyártani a bálványokat, így lett a színésznőből a kor másik nagy kedvencének riválisa. Greta Garbot állították szembe vele, de a két nő sose volt ellenfele egymásnak, sőt azt beszélték, hogy Garbo megfordult Dietrich ágyában is.
Marlene Dietrich azonban nemcsak egy felejthetetlen színésznő, énekesnő volt, hanem egy olyan ember, aki szívén viselte hazája sorsát, nemet mert mondani Hitlernek, és hátat fordított a náci Németországnak. Még Hitler megölését is tervezte, de ez végül kivitelezhetetlennek tűnt. A háború során azonban tevékenyen segítette a fasizmus elől menekülő emigránsokat, sőt a frontvonalon katonákat buzdított, szórakoztatott, mert úgy érezte, ezzel tehet a legtöbbet értük. Ezt a feladatát élete végéig nagyon fontosnak tartotta. A háború végén tiszti rangot kapott. Ezen élményeiről később így nyilatkozott:” A terem elnémult. Mindenünnen csillogó szemek meredtek felém: alig tudtam visszafojtani a könnyeimet. A szívemet énekeltem ki nekik. […] A szívem megszakadt ettől a sok fiataltól, akik még nem is éltek igazán, és máris indulniuk kell a háborúba harcolni és meghalni.”
A rekedtes hangú divatikon, a háború után pár évig sanzonokat énekelt, és mindenhol kitörő örömmel fogadták, csak hazájában nem. Ahogy az már lenni szokott. Lili Marleen c. dala sosem maradhatott ki a repertoárjából. Később nagy rendezőkkel dolgozott (Fritz Lang, Hitchcock, Orson Welles), akik mind azt nyilatkozták róla, hogy nem volt könnyű természete, de a tehetségét senki nem vitatta. Sose tartotta magát különleges színésznőnek, inkább ember akart lenni, akit hatalmas tehetséggel áldott meg a sors. Egész életében sokat olvasott, a butaságot mérhetetlenül gyűlölte.
1986-ban még készült róla egy dokumentumfilm, amelyben arcát már nem mutatták kívánsága szerint. Azt akarta, hogy rajongói a régi, csodás nőként emlékezzenek rá.
Egyes híresztelések szerint saját döntése szerint, altató túladagolásban hunyt el 90 éves korában párizsi otthonában, ahol már jó ideje nem fogadott senkit. Kevés nála bátrabb, karakánabb és jelentősebb színésznő született meg Hollywoodban az elmúlt században, a filmezés aranykorában.
Berlin, a halála után tíz évvel díszpolgárává avatta, utcát is neveztek el róla. Kár, hogy hazája csak elhunyta után volt képes elfogadni őt. Most bizonyára egy felhőn ülve, hosszú cigarettáját szíva, néz le ránk, és mosolyogva azt gondolja, nem fontos, megérte minden pillanatért, amit itt tölthetett. És ugyanezt gondolják azok a katonák, és azok az egyszerű földi halandók is, akik ismerték őt, találkozhattak vele, vagy hallhatták csodás énekét.
Kép forrása: Pinterest
