Tudtad, hogy a hozzád viszonyított helyzetem az idő előrehaladtával folyamatosan változott? Egykor bennem voltál, egyek voltunk. Kiskorodban úgy vezettelek, hogy kicsit mindig előtted jártam, hogy bármilyen érkező veszélyt előbb megláthassak, és elháríthassak az utadból. Mindig én léptem le először a járdáról, és a csuklódat fogtam, nem a kezedet, mert azt olvastam valahol, hogy így nem tudod kirántani magad a kezemből. A biciklitúráinkon előtted tekertem, hogy mutassam neked az utat. Így vezettelek.
Aztán ahogy nőttél, úgy kerültél mellém közös sétáinkon. Már nem volt rá szükség, hogy irányt mutassak. Már nem kellett az én példám, lettek más – szerencsére méltó példaképeid -, és én kezdtem megbízni a döntéseidben. Így haladtunk egymás mellett évekig.
Most pedig elém kerülsz. Önállósodsz, már magad irányítod az életedet. Te határozod meg a céljaidat, és hozzájuk az eszközöket. És ez így van jól. Előttem lépdelsz, még ha néha kissé bátortalanul is. Még vissza-visszatekintgetsz, jól csinálod-e. Jól csinálod! És tudd, ha rajtam múlik, mindig ott leszek mögötted, kissé kitárt karokkal, mint mikor kisbabaként járni tanultál. Ne félj! Elkaplak, ha megbotlasz.
