„A körülötted lévő emberek jelentik az élet gazdagságát.” /André Aleman/
Amióta világ a világ a barátságok életünk olyan építőkövei, amelyek nélkül takaros kis élet- házunk aligha épülhetne stabil alapokra. Sokszor a szerelmeket is túlélik, kibírják a távolságot, a féltékenységet, az irigységet, a hosszú, külön töltött időt és sokszor nem.
A legtöbb felnőtt úgy hiszi, hogy gyermekének mindig mindenhol barátokat kell találnia. A homokozóban is azért kell barátkoznia Vivikének Lucácskával, mert mindketten három évesek. Ez a felnőtt logika. Ha egykorúak, pláne, ha egyneműek, akkor biztosan jól kijönnek egymással addig, amíg a felnőttek a padon ülve trécselnek vagy a telefonjaikat nyomkodják. Egyszerűen nem értik, hogy miért ordít percek múlva az egyik, miért, sír a másik kislány, hiszen elvileg működnie kellene a kapcsolatnak. Azonos helyszín, kor, nem, semmi világmegváltás és mégsem tudnak egymással játszani. Sőt még az egyik homokot is szór a másik fejére. A barátság ennél sokkal összetettebb. Csak mi hisszük azt a vendégségben, hogy a rokon kisfiú biztosan kedvelni fogja a mi drágaságunkat, hiszen mindketten bűbájosak, mi több, tökéletesek. A felnőttek legnagyobb melléfogása ezekkel a szituációkkal kapcsolatban, amikor még puszira, ölelésre is biztatják a gyerekeket.
Ez olyan, mintha az utcán sétálva minden velem azonos korú férfi, nő nyakába borulnék és megkérdezném, leszünk barátok? Hiszen mindketten az utcán vagyunk, egyikünknek sincs most semmi dolga és még korban is hasonlítunk, hát még, ha a szemünk is aranybarna. Nem hinném, hogy azt a reakciót kapnám, amit elvárok a gyerekemtől hasonló helyzetben.
A gyermekbarátság nem mély. Sokszor érthetetlen számunkra, miért is választ gyerekünk olyat, amilyent mi biztosan nem választanánk a számára. A legfélelmetesebb az, ha nem választ, vagy, ha őt nem választják. Pedig nem lehet mindig minden közösségben azonnal találni valakit, aki rokonszenves lesz, aki aranyos, megvéd bennünket vagy megérti a gondjainkat. Óvodás és iskoláskorban a barátság kész káosz. Akivel tegnap jóban volt a csemeténk, az holnap már gyűlölt ellensége, aki meg eddig rá sem hederített, az megvásárolta egy szelet csokival. Ebben a korban nem az a döntő, amit mi felnőttek annak hiszünk. A kisgyerekek hol ezzel, hol azzal érzik jól magukat, s ha más közegbe kerülnek, ott is könnyen találnak valakit, aki az eddigi örök barátjukat helyettesíti. A gyerekek alkalmazkodnak, könnyen felejtenek, könnyen haragszanak meg és könnyen meg is bocsájtanak. Ezért nem érdemes beleélni magunkat az ő helyzetükbe, nem kell helyettük mérgelődnünk, éreznünk vagy bírálnunk a barátjukat, hiszen békülés esetén rosszul jövünk ki az említett szituációból. A gyerekek ösztönösen érzik, hogy az adott időszakban kire van szükségük és azt is, hogy mennyire. De a mai szülő még ezen is aggódik és az lesi, vannak-e barátai, ha új közösségbe került, vagy, hogy elfogadják-e a többiek. A legtöbb esetben gyerekünk megtalálja azt, akivel neki jó együtt lenni. Lehet, hogy csak hetekig, de akkor is megtalálja.
Felesleges őt azzal gyötörni, hogy vannak-e már barátai, hiszen aki tegnap az volt, az mára már felejtős lehet. De ez így van rendjén, nem kell ezt bonyolítani. Ezek mögött a barátságok mögött nincs mély tartalom, nem vizsgálják egymás személyiségét, nem lesik árgus szemmel, hogy hű-e hozzájuk a másik. A baj, a krach gyakran ott üt be, amikor többen barátkoznak. A nagy hármasoknak nincs jövője a legtöbb esetben, mert a barátság még ilyen kicsi korban is önző és kisajátító, no meg kizárólagos. Ha vele barátkozol, akkor nem vagy a barátom, hangzik el sokszor. Már benne van a birtoklási vágy. Ezt később sikeresen visszük tovább. Felnőttként sem vesszük jó néven, ha a szívbéli barátunk másnak is bizalmas barátja lesz.
Kép forrása: Pinterest
