Vagyok én és vagy te. Élünk a világ két pontján, talán nem is messzire egymástól. Még az is lehet, hogy olykor elmegyünk egymás mellett. Még az is előfordulhat, hogy szó szerint egymásba botlunk, mégse sejtjük, hogy ez több lehet futó találkozásnál. Vajon hogyan figyel fel az egyik ember a másikra? Milyen képlet alapján működik az ismerkedés? Hogy lehet, hogy az egyik találkozásból szerelem lesz, a másikból meg abszolút semmi? Vajon vannak igazi törvényszerűségek valahol az Univerzumban arra vonatkozólag, hogy kinek kivel kell találkoznia?
Vagyok én, aki élem a mindennapjaim, sírok, nevetek, teszem a dolgom, szaladok dolgozni, vásárolgatok, és ha kedvem tartja, főzök. Vagy te, aki máshol, más életet élsz, Homlokegyenest más körökben mozogsz, és gyakorlatilag esélye sincs, hogy megismerjelek, és mégis megtörténik. Létezik előre elrendeltség egy kapcsolatban? Vajon van olyan, hogy mindenkinek megvan a másik fele a világban? Tényleg azt keressük egy életen át? Ha szerelmesek leszünk, azonnal elhisszük, hogy előkerült az a felünk, amelytől elválasztottak bennünket valaha. Nem tudom, bele lehet-e magyarázni valamit az ilyen dolgokba. Mitől lesz két különálló, egymástól teljesen eltérő emberből teszem azt pár? Van-e arra garancia, hogy a hasonló a hasonlót vonzza? Merthogy az ellentét csak egy bizonyos fokig működik és tüzeli fel a kapcsolatot. Idővel rájövünk, hogy a hasonlóságok tartanak bennünket össze. A hasonló érdeklődési kör, libidó, és az élethez, a körülményékhez való hozzáállás. Egy kapcsolat elején lehet végtelenül izgalmas, ha a másik teljesen eltér tőlünk, ha mást akar, és máshogy gondolkodik a világról. Az idő azonban bebizonyítja, hogy a hétköznapok súrlódásai közepette könnyebben boldogulunk, ha egyfelé nézünk. Természetesen nem mindig, de feltétlenül őszintén.
Ha bólogatunk, meghunyászkodunk, csak azért, hogy szeressenek, előbb-utóbb átlátnak rajtunk. Talán ennél az a rosszabb, ha mi jövünk rá, hogy hagytuk magunkat befolyásolni és ez nem kellemes. Nem maradtunk hűek önmagunkhoz azért, mert féltünk, hogy nem leszünk szerethetők olyannak, amilyenek vagyunk.
Ha két ember találkozik, legyenek bár hasonló korúak, hasonló érdeklődésűek, mégse biztos, hogy fellobban a szikra. Mert nem elég a gyújtós, a gyufa, kellhet a szikra, az a plusz, amit nehéz megnevezni. Mi lehet az a szikra? Honnan jön? Miért pont ő és miért nem más? Ezernyi kérdés, és talán emiatt az egyik legkülönlegesebb dolog a szerelem, mert nincs racionális magyarázata.
Szeretjük őt, mert szép és okos? Vagy azért mert vicces és intelligens? Tetszik a természetessége és a rátermettsége? Vagy mert lágy és simulékony? Nincs rá jó válasz, ahogy arra sem, hogy az Én meg Te-ből, miért lesz vagy épp nem lesz Mi.
Még az is lehet, hogy szerencsénk lesz azáltal , hogy nem következik be. Gondoljunk csak bele, hányszor várunk valakire, átadva szívünk-lelkünk, hallgattunk bánatos dalokat! Költők, írók foglalták kötetek ezreibe a szerelmet, és mégis fellégeztünk az idő múlásával, hogy nem teljesült a kívánságunk. Kiderült, hogy mégis jó, hogy nem kaptuk meg, akit akartunk. Hogy ez akkor fájt? Bizonyára igen, de nem véletlenül jutott nekünk ez. A szívfájdalom meg akármennyire hihetetlen, elmúlik.
Vagyok én és vagy te. Élünk a nagyvilágban, hisszük, hogy utunk nem is kereszteződhet, mégis megtörténik. Aztán csak rajtunk múlik, hogyan tovább? Van erre jó válasz? Lehet hinni a véletlenben?
A világ kiszámíthatatlan, és benne minden férfi és nő. Minden találkozás egy csomó, amely vagy kioldódik, vagy erős bog marad talán az idők végezetéig. Mi csak annyit tehetünk, hogy hagyjuk, hogy szívünk kinyíljon. Ez a legnehezebb.
Kép forrása: Pinterest
