Kedveseim!
Muszáj írnom nektek, mert máshogyan nem érlek el benneteket. Már soha nem értek rám, nem jöttök, alig kerestek. Tudom, a szemrehányást senki se szereti, de nehéz úgy fogalmazni, hogy ne rejtsem el a sorok között. Senki nem azért szül gyereket, hogy legyen, aki később gondoskodik róla. Kivéve azokat, akik beteges gondolkodással rendelkeznek. A gyerek nem kéri az életet, mi akarjuk őt, hogy szülők lehessünk, és örüljünk annak a melegségnek és szeretetnek, amit csak ők adhatnak. Hogy titkon mégis abban reménykednek egyesek, hogy öregen nem lesznek elesettek és magányosak, az már az ő gondjuk.
A gyerek jön, ragaszkodik, ölel, bújik, majd lázad és idővel leválik. Ez az élet rendje, amelybe nem jó beleavatkozni. Én se tettem. Hagytam, hogy a magatok útját járjátok, még akkor is, ha nem mindig helyeseltem. Talán nektek volt igazatok. Tanultatok, dolgoztatok, kísérleteztetek a mindennapok gondjaival és lassan rájöttetek, hogy nem könnyű minden problémát megoldani, egyeseket lehetetlen. Ezzel nem is volt baj, mert minden nehézség tanítótok lett. Sírtatok, nevettetek, és én ott voltam nektek mindkettőben. Aztán elmúltak ezek az idők is, és ahogy saját családotok lett, a feladatok, a tervek, a célok lassan elnyeltek benneteket. Elfelejtettetek engem, aki éjszakákat virrasztottam ágyatok mellett, aki éjjel csak azért felkelt, mert féltetek a sötétben vécére menni. Tudom, felesleges felsorolni mindazt, amit egy anya ad. Ti is tisztában vagytok már ezzel jó ideje. Mégis megkérdem, rendjén van az, hogy nem törődtök azzal, aki mellettetek volt valódi jóban és valódi rosszban? Mi történt veletek, hogy időtök oly szűkös és behatárolt lett, hogy kihagyjátok belőle az anyátokat?
Mindig várlak benneteket, és amikor régen még be-betoppantatok, sose mentetek haza üres kézzel. Ma már nem kell a lekvár, a befőtt és nem kell semmi, amit én adhatok, mert a bolti jobb, és sajnos nem tudok csipszet csomagolni vagy hamburgert. Amit én tudok adni, több minden műanyagnál, műkajánál és annál a szeretetnél, amit a kütyütök simogatása ad. Nekem már alig maradt valamim, és ez a valami is csak fogy, apad, pedig valaha áradt és betemetett benneteket. Az időm és a szeretetem még kitart, bár az előbbi véges, és sajnos nem mérik dekára a boltban.
Most kellene még felém néznetek, amikor itt vagyok, amikor még tudok mosolyogni és az emlékeim nem vesztek el a demencia ködében. De ti csak ígértek egy karácsonyt, aztán a tavaszi szünetet, majd a nyárit, de mindig valami közbe jön. A nyár elszalad, pedig valaha a hosszú napok álmos hetekbe torkolltak, és úgy vártátok már a sulit, ahogy soha senki. Ma nincs időtök pihenni, nyaralni, játszani és beszélgetni, rám meg egyáltalán nem jut a törődésből. Ha azt gondoljátok, hogy egy telefonon feltett hogy vagy számít, akkor elmondom, hogy nem jobb a semminél. Gondoljatok bele, ha valaha én csak üzentem volna nektek, hogy majd főzök, és amikor lázasan feküdtetek otthon, a vonalason érdeklődtem volna afelől, hogy érzitek magatok. A telefon olyan, mintha egy fuldoklónak mentőövet dobnánk, de nem gumiból lenne, hanem betonból, ami pillanatok alatt lesüllyed a tenger fenekére.
Gyerekeim, a szeretet több, mint pár egyszerű szó. Száz üzenettel se ér fel, mert jelen kell lenni a másik életében, hogy érezni tudjuk. Ti pedig nem vagytok itt, talán már távol sem, mert ködös képetek elveszik az őszi bágyadt napsütésben. Ígéretetek üres és semmitmondó. Jönnétek, de nem tudtok…Beteg az egyik gyerek, aztán a másik, majd kirándultok, wellnessre fizettetek be, és nem is sorolom már, miket találtok ki, csakhogy mentsétek magatokat. Tudom, hogy nem mondtok igazat, ahogy ti is tudjátok, hogy hazugságotok élő és a szívembe mar.
Hová lett belőletek az aggódás, az odafigyelés és a törődés? Azt mondjátok, nem lehet többfelé szeretni, és nektek csak a saját csemetéiteket kell, mert most ők a legfontosabbak. Igazatok van, hiszen én is így gondoltam, és gondolnám, ha látnám őket. A szeretet azonban osztható, szórható, és ha akarnátok, beleférhetnék én is ebbe a tűzijátékba. Az anyátok vagyok, akit elfelejtettetek. Apátok elment, neki már nem fáj a hiányotok.
Kérlek benneteket, jussak eszetekbe addig, amíg itt vagyok. Ki tudja, hogy ez egy nap, egy év vagy egy perc lesz még az örökkévalóságból?
Szeretettel ölel benneteket, hűtleneket, anyátok, aki várja, hogy egyszer bekopogjatok, és azt mondjátok, jöttünk, mert hiányoztál nekünk.
Anya
Kép forrása: Pinterest
