„Kedves Anya!
Neked írok, mert apa úgyse olvasná el. A feliratos filmeket is gyűlöli, hát még a kézzel írt leveleket! Sose hittem volna, hogy valaha is fogok nektek írni egy ilyet, bár ti az X generációból bizonyára nem is várnátok mást. Azért választottam ezt a formát, mert így biztosan célhoz ér, és nem aggódtok, ha rájöttök, hogy semmi gond nincs velem, csak épp más utat választottam, mint ti nekem. Én nem akarok egy irodában rohadni nyolctól négyig, de azt se akarom, hogy folyton parancsolgasson nekem valaki. Így nem maradt más választásom, mint kimenni Londonba, és ott úgy élni, ahogy szeretnék. Felnőtt vagyok, nem tehettek semmit, mert egy hete betöltöttem a tizennyolcat. Nem csináltunk belőle nagy ügyet, mert azt akartátok, hogy várjuk be a hugit, akkor majd ünneplünk. Együtt, mint mindig mindent. Én azonban nem akartam már az ilyen együtt dolgokat, nem vagyok ovis. Ha megmondtam volna, vérig sértődtetek volna. Régóta félretettem az összes pénzt, amit adtatok, így ezer fonttal vágok neki a világnak. Ha nem megy, visszajövök! Majd hívlak benneteket, nem leszek egyedül, Krisztián is velem lesz.”
Lulu
Amikor ezt a levelet apa elolvasta, repülőre akart szállni, és a hajamnál fogva tervezett visszarángatni, de nem tette. A London nevű falucskában nem ismerte a lakhelyünket. Krisztián egy idióta barom volt, akiről kint derült ki, hogy lusta, nem hajlandó dolgozni, és minden pénzét fűre költi. Sokáig nem mertem hazatelefonálni, a hugin keresztül üzengettem. Tőle tudtam, hogy anyánk sír utánam, de csak akkor, amikor azt hiszi, senki nem látja. Apa, ha észrevette, dühösen leteremtette, mert egy tizennyolc éves már felnőtt, és ha így döntött, hát így döntött.
A pénzünk gyorsan fogyott, én meg nem találtam állást, majd, amikor végre felvettek egy aprócska étterembe zöldséget szeletelni, ínhüvelygyulladást kaptam. Krisztián folyton üvöltözött velem, és életképtelennek nevezett, miközben ő nem csinált semmit.
A huginak elmondtam a dolgokat, és lelkére kötöttem, hogy ne adja tovább. A szívem mélyén azonban mást reméltem. Ezt persze tagadtam akkor is, és most is tagadnám, ha valaki rákérdezne. Egyik este, amikor tenyérnyi albérletünk ajtaján csöngettek, rosszkedvűen mentem ajtót nyitni, mert biztos voltam benne, hogy a főbérlő jött a lakbérért. Ha odaadom neki, pár fontunk marad, és azzal nem húzzuk sokáig, ezzel tisztában voltam. Arcomra bizonyára kiült a kín, mert amikor ingerülten feltéptem az ajtót, el se mosolyodtam. Anya állt a szakadozott lábtörlőn, és annyit mondott, csomagoljak, mert három órán belül megy vissza a WizzAir gépe. Nem tiltakoztam. Olyan boldog voltam, mint még soha. Krisztián fel se fogta, hogy a következő hónaptól nem lesz senki, aki felezi vele a lakbért.
Anya nem tette szóvá a fű szagát, csak intett, hogy siessek. Leintett egy taxit, mert neki ebben is szerencséje volt, és a reptéren még vett nekem valami elfogadható kaját. Csak néztem rá, és végtelenül hálás voltam neki mindenért. A megmentőm volt, az én páncélos lovagom. Nélküle valóban nem tudom, mi lett volna velem Londonban.
Ahogy ültünk az indulásra várva, kinyitotta a táskáját és megmutatta a levelem.
– Ezt elteszem, mert fontos bizonyítéka a hülyeségednek! – jelentette ki határozottan. – Ha egyszer lesz unokám, és elfeledkezel magadról, megmutatom neki. Világos?
– Nagyon is. Ez a zsarolóleveled, mert attól félsz, hogy nem fogok emlékezni a régi önmagamra, igaz?
Bólintott. Fél évvel később már főiskolára jártam otthon. London ködös emlék maradt, csak néha vágyom kimenni újra, ha másért nem, Harry Potterért. Krisztián nem jött haza azóta se…
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
