Ahogy telt az idő, úgy lett minden rosszabb. Anya állapota, családunk hangulata, a hugi viselkedése és én se lettem kedvesebb senkivel. Többször arcomba vágták a barátaim, hogy értik ők, hogy nekem rossz, de lehúzom őket, meg nem lehet az ember mindig ennyire negatív. Hogyan mondtam volna el nekik, hogy egy halálraítélttel nehéz pozitívan tekinteni a jövőbe? Anya elcsendesedett. Nem panaszkodott, nem érezte jól magát közöttünk. Éreztem, hogy lassan útra kész és ettől megijedtem. Ekkor született meg bennem a következő, át nem adott levél:
Drága Anyukám!
Hidd el, látom, hogy mennyire nehéz neked köztünk lenni. Azt is látom, hogy erőlködve mosolyogsz, és gondolatban gyakran távol jársz. Már ritkán kérdezel a tanulmányaimról, a fiúk miatt se aggódsz. Mintha már csak szellemként suhannál át a házunkon. Ha hiszed, ha nem, haragszom rád. Bánt, de akkor is igaz. Mert még itt vagy, de már nem látsz bennünket, és azt se mondod, rázzuk meg a hugit, és pofozzuk meg, vagy csináljunk bármit, de ne jöjjön úgy haza, hogy nem tiszta a tekintete. Hidd el, legszívesebben megütném, ha tudnám, hogy segít rajta. De nem én vagyok az apja, akitől nem ártana neki egy pofon.
Apa sincs jelen az életünkben, mert a munkába menekül, nem beszélve a rengeteg pénzről, amit felemészt a betegséged. Anyukám, hiányzol! Itt vagy még, de már alig van közünk egymáshoz. Néha, amikor alszol, leülök melléd és nézlek, mert olyankor úgy tűnik, mintha a régi lennél, leszámítva a soványságod. Ha volna kedvem viccelődni, azt mondanám, látod, mindig vékony akartál lenni. Persze ezt épeszű ember nem mondja ki. Haragszom rád, mert távolodsz, mert úgy érzem, nem is akarsz maradni. A fájdalmaid nem érzem, sejtelmem sincs, mekkorák, de a szemedből hiányzó lámpás fényét azonban már minden nap észreveszem. Maradj még velünk egy kicsit, ha tudsz! Ne siess, mert életem hátralévő részében csak emlék leszel. Legyél még sokáig testben és lélekben velünk. Kérlek! Félek egyedül maradni ebben a világban. Apa és a hugi még nálam is elveszettebbek lesznek, ezért kérlek, el ne menj még, erőt kell gyűjtenem.
Lulu
Az ilyesmiket csak leírni lehet, kimondani soha. Csak filmekben bátrak a családtagok, barátok, hogy az utolsó perceket képesek nagy szavakkal kitölteni. A valóságban kisnyulakként lapulunk egy bokor alján, és várjuk a vadászt, aki nem találna ránk, ha nem lenne kutyája. Azt küldi ránk, ahogy nálad is megérkezett az áttét, ami jelezte, hogy az életed végérvényesen közeledik a lezáráshoz.
Hogy hogyan leszünk meg nélküled, nem tudom elképzelni, de úgy gondolom, valahonnan lesz erőnk hozzá, mert nem halhatunk bele a fájdalomba. Azt találtam ki, hogy minden nap meséltetlek.
– Anya, mondd el nekem, milyen voltam, amikor először lábra álltam, járni kezdtem! – mondtam egyik nap. – Mesélj arról is, hogyan gyűrtem le egyszer a hugit, mert hozzányúlt a dolgaimhoz!
– Komolyan ezt kéred tőlem? Hiszen már ezerszer hallottad! – felelted, de azért belekezdtél.
Ez volt az első nap, amikor együtt mentünk vissza a múltba. Sikeres utazás volt, bár nagyon kimerültél. Én viszont boldog voltam és elégedett, mert tudtam, hogy nem felejtem el soha ezeket a meséket. Te is tudtad. Mire apa hazaért, már aludtál, de arcod sokkal lágyabb volt, mint eddig bármikor.
– Anyád valami szépet álmodik! – mondta apa. Bólogattam, és hagytam, hadd higgye, hogy az álom teszi ilyenné a vonásaid. Én tudtam, hogy csakis a mesénk rajzolta át.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
