Csodálatos érzés amikor a reggeli dugóban araszolva, hogy megközelítsd legalább kőhajításnyi távolságra gyermeked iskoláját, realizálod, hogy a telefonodat otthon hagytad. A francba.
Oké, újra tervezés, a mobil nélkül nem lehet élni manapság, vissza a hajlékba és újra fussunk neki a mai napnak.
Hazaérve már fel sem veszem, hogy valami idióta továbbra is a bejáratom előtt parkoltatja már lassan egy hete lefulladt autóját, és annyi figyelmesség sincs benne, hogy legalább 20 méterrel arrébb tolja a mellékutcába, ahol senkit nem zavarna.
Kikászálódom az autóból, berongyolok a lakásba, feltúrom a telót és már robogok is kifele, amikor észreveszem, hogy a szórólapoknak fenntartott postaládából kikandikál egy gyanúsan szürke nylon csücsök.
Na most azt kell tudni, hogy már jó pár hete egy török webáruházban leadtam a rendelésem pár nyári cuccra, amitől reméltem, hogy ha már az alakom nem annyira beach kompatibilis, legalább olyasmivel takargassam, ami kellően látványosan elrejti és egyben marha trendi is. Mivel ezen az oldalon az itthoni boltok áraihoz képest a töredékéért rendelem a kinézett holmikat, így egyszerre többet is választottam. Izgatottan várom ilyenkor a postást, mint mikuláskor gyerekként a jóságos Nagyszakállút.
Igen ám, de itt akadt meg a gépezet. Azt kell tudni, hogy beköltözésemkor a használatban lévő, ezáltal kulccsal is rendelkező postaláda mellett, a szomszéddal közös kerítésen volt felszerelve egy másodlagos levélszekrény is, amihez viszont nem volt kulcsunk. Sem nekem, sem a szomszédnak. Így a postás, attól függően, hogy épp milyen kedve volt, vagy épp ki helyettesítette, random módon szelektált, hogy melyik postaládát használja a kézbesítéshez. Így amikor nagyon vártam valamit és már gyanúsan nem érkezett meg, akkor először mindig ennél a postaládánál próbáltam szerencsét, hogy hátha itt leledzik a várva várt küldemény.
Hogy segítsek a postásnak eldönteni melyik kis ládikót kellene használni, változatosan irkáltam ki a levélszekrényekre, hogy „levelek” vagy „szórólapok”, esetleg „kérem hogy ide csak szórólapot vagy újságot dobjon”, végső elkeseredésemben már azt hogy ”Kérem ezt ne használja!”.
Kommunikációm totálisan egyoldalú volt és sajnos nem talált nyitott fülekre, így ebbe beletörődve néha továbbra is be-belekukkoltam a bedobónyíláson keresztül mit rejthet a másodlagos levélszekrény. Ma reggel pedig a kapun kilépve megláttam azt a kis szürke nylon csücsköt és tudtam, hogy a postás megint a helyzet magaslatán lehetett, amikor betuszkolta a csomagot a szórólapok és az akciós újságok közé nem zavartatva a felirattól, hogy „kérem ezt levél és csomag kézbesítésére ne használja!”.
Ekkor kapott el a düh, és a fúria üzemmód, és csak hajtogattam hangosan hogy „MIÉRT ??!!! MIÉRT ??!….”
A telefonomat és a kocsikulcsot letettem a kerítésre, és próbáltam a csomagomat kirángatni a nyíláson keresztül, amit a mellé tuszkolt újságok és egyéb szolgáltatásokat hirdető fecnik makacsul beszorítottak.
Láttam, hogy ez így nem fog menni. Döntöttem! Vesznie kell a fattyú postaládának!
Dühösen két kézzel feszíteni kezdtem az elejét, hogy megszerezzem a kis csomagomat. Nem adta egykönnyen magát, pedig a lábammal is betámasztottam a kerítést.
Makacs egy jószág volt, a bedobónyílás éles pereme, mintha visszatámadna, már próbálta megtorolni a támadást a tenyeremen.
Ebben a hangulatban, pozícióban, és életérzés közepette egy hang szólalt meg mögöttem: „Segíthetünk kisasszony?” Fordultam is meg, hogy elmagyarázom a kedves Hozzámszólónak hogy merre és hogyan segítsen inkább magán, amikor a szemem előtt két szemét összehúzó, homlokát erősen ráncoló srácot pillantottam meg egy rendőrautóban. Pillanatra megfagytam, hogy talán mégsem kellene útbaigazítani őket hogyan segítsenek és kinek, amikor finom puhatolózásba kezdtek.
– Nyugtasson meg minket a kisasszony, hogy itt lakik és épp a saját postaládáját rongálja.
Zavartan, és rajtakapott állampolgárként magyaráztam, hogy épp a túszul ejtett csomagomat próbálom kiszabadítani és igen, itt lakom, erre hivatalos papírom is van úgy, mint lakcímkártya.
– Kulccsal esetleg próbálta már?
Csak egy szelíd mosolyt tudtok villantani és közlöm:
– Gondolkodtam rajta, de ez sokkal jobban levezeti a negatív energiáimat.
Röviden elmagyarázom a problémát a postásom szövegértési képességeit illetően, amire már 5. osztályosan fel kellett volna figyelnie, hogy na az nincs neki.
De hoppá! Fény gyúlt az agyamban, hogy ha már erre jártak hátha szerencsével járok és az úton veszteglő autóval is tudok valamit kezdeni. Ne csak a postaláda szívjon.
– Megkérdezhetném, hogy mit tudok kezdeni ezzel az autóval itt a házam előtt, amit a tulaj itt felejtett már egy hete?
A rendőr elmosolyodik, és hátrapillant az elárvult kocsira.
– Hát mielőtt ezen is elkezdené levezetni a negatív energiáit, látva a módszerét, jobban teszi, ha előbb az önkormányzatnál vagy a közterületeseknél bejelenti.
– Köszönöm a segítséget, nem gondolkodtam rajta hogy más tulajdonában kárt teszek, remekül megvagyok a saját dolgaim rongálásával.
100 karátos mosolyt kapok a Hivatalos Szerv-től aki az anyósülésen ül, a kormányt markoló rendőrnek most nincs kedve tovább hallgatni a cseverészést, így komoran kiadja az utasítást.
– Menjünk.
A rendőrautó tovább gurul, én ott állok még egy pillanatig a járdán, majd visszafordulok a meggyalázott postaládához, amiből már lógnak kifele a megsárgult, gyűröttre ázott újságok és fecnik a kifeszített ajtón keresztül.
Kiemelem a kis csomagom, a többi papírt a kuka mélyére süllyesztem, és egy csavarhúzóval most már kényelmesen leszerelem a megcsonkított küldeményőrzőt. Elhárítottam az akadályt, hogy a postás értékes másodperceket veszítsen azzal, hogy elolvassa a kiírást, hogy mit hova kellene dobálnia, és remélhetőleg most már minden célba fog érni.
Dolgavégezten ülök vissza a kocsiba, most már ideje indulni a munkahelyre. A második sarkon befordulva ócska kocka autó mögött áll egy megszeppent srác és épp nyújtja a papírjait a rendőröknek, akik közül most egyik sem villogtatja mosolyát. Lassan gurulok el mellettük, mivel a forgalom továbbra is csigatempóra kényszerít, amikor a papírokból fel sem pillantva a lehúzott ablakon keresztül meghallom:
– Ma már ne rongáljon meg semmit, kisasszony!
fotó: Pinterest
