Ma délután sírva fogadott Lili az iskolakapuban. Mikor az okáról kérdeztem, csak félrehúzott, és a fülembe súgta: “Majd otthon.” Ebből mindig lehet tudni, hogy komoly dologról lesz szó, amit nem lehet csak úgy, hazafelé baktatva, az utcán megbeszélni. Amikor aztán felkucorodtunk az ágyra, belekezdett. A közepén, mint mindig, hogy hamar túl legyen rajta. Az iskolában egész nap csúfolták, mert ő hisz a Mikulásban, és mindenki azt mondta, hogy Mikulás márpedig nincs, mi több Jézuska sincs, de ami mind közül a legborzasztóbb feltételezés hogy a fogtündéreket is csak a felnőttek találták ki.
“De ez ez egy hazugság, ugye anya egy hazugság?” – kérdezte könnybe lábadt szemmel, de nagyon elszántan.
Egy fehér plüsskutya és egy barna mackó között üldögélve megöleltem, és elmondtam, hogy a december a hitünkről szól. Arról a hitről, amely a csodákat táplálja. Hogy minden csoda addig létezik, amíg hiszünk benne. Ha hiszel a Mikulásban, akkor azzal te is élteted a csodát, a Mikulás csodáját.
Beszéltem volna még arról, hogy nem kell mindent megtapasztalni ahhoz, hogy elhiggyük, hogy létezik, vagy arról, hogy mennyire fontosak a láthatatlan kötelékek az életünkben, de Lili logikus okfejtésbe kezdett.
“Mama, az talán lehetséges, hogy nincs Mikulás, végülis lehetséges bármi, de az már teljes képtelenség, hogy te legyél az! A Mikulás öreg és bölcs. Te pedig fiatal vagy, és szeleburdi. És különben is, egy piros kabátod sincs!”
Nagyot nevettünk ezeken a megdönthetetlen bizonyítékokon. Így tehát egészen bizonyos, hogy én nem lehetek a Mikulás, mert szeleburdi Mikulások márpedig nincsenek.
Úgyhogy most megyek és megmelegítem a tejet, ha a manók útközben megéheznének vagy átfáznának. Sok csizma van mára, és nagyon hideg van odakint.
