Vége a tanévnek, de még van munka. Gyerekek nélkül csendes az iskola, csak az ügyeletben lévők vannak bent, vagy akik táborosok. A média ellenben hangos egy iskolai bántalmazástól, melyben a pedagógus verbálisan bántott egy 9 éves kislányt.
Pontosan tudom, hogy léteznek fáradt, kiégett, szörnyű pedagógusok, akik lehet, hogy soha nem voltak a pályára valók, de az is lehet, hogy időközben váltak szörnyetegekké. Vannak olyanok, akik visszaélnek hatalmukkal, olyanok is, akik kisistennek képzelik magukat azáltal, hogy uralkodhatnak a gyerekeken vagy osztályozhatnak. Mindig is voltak. Mindig nehéz volt ez a szakma, még nehezebb az objektív értékelés, de mostanában minden mintha még nehezebb lenne. Nem a tankönyvek és az iskolák állapota miatt, arról mind tudunk, inkább a hozzáállás változott meg. Valaha se volt könnyű értékelni, bírálatot mondani, ma meg egyenesen félelmetes. Félreértés ne essék, nem mentegetni akarom azokat, akik nem képesek tisztességes módon beszélni a tanulókkal, azokat se, akik földbe döngölik őket, vagy nekimennek a kollégáiknak is ilyen-olyan okoból kifolyólag, egyszerűen azt vázolnám, mi az, ami most pokolian megnehezíti a tanítást. Tudom, sokan lesznek, akik majd legyintenek erre, pedig a probléma mindennapos és egyre gyakoribb. Jöjjenek sorjában:
- Az elvárás a pedagógusok felé hatalmas, hiszen sokan azt gondolják, a szénből lehet gyémántot varázsolni, mindeközben integrált közösségben kell tanítani egyre több problémás gyereket, akik megkeserítik a többiek mindennapjait. Büntetni nem lehet (nem a problémásokat!), nincs is rá megfelelő mód, viszont tanítani is alig, és így sérül a többi gyerek tanuláshoz való joga. Ez valahogy nem hangzik el a médiában, és nem igyekszik senki olyan intézményeket létrehozni, szakembereket képezni, ahol és akik tudnának a rászoruló gyerekekkel érdemben és személyre szabottan foglalkozni.
- Az óvodába és iskolába olyan gyerekek érkeznek, akiket addig szinte nem neveltek. Így igen nagy százalék nem tudja, hogy le kell húzni a vécét, hogy meg kell törölnie az orrát, és köszönhetne is, ha belép valahová. Fogjuk rá, hogy ez a kisebb gond. A nagyobb az, hogy nem meséltek nekik, nem beszélgettek velük, nincs türelmük, feladattudatuk, és a NEM szót sose hallották. Így a gyerekek nagy hányada belecseppen egy olyan világba, ahol alkalmazkodnia kellene, ahol meg kellene értenie, hogy nemcsak ő létezik, és vannak szabályok, amelyek mindenkire vonatkoznak. Rá is. Mivel nem hallotta addig a nem szabad, várj egy kicsit, ne nyúlj hozzá, nem baj, ha második vagy a sorban kifejezéseket, pokolian szenved, és szenved általa a többi is, azok is hasonlóképpen, és a pedagógus is, aki még a régi világból maradt itt, és nem érti, miért nem elég az ötszöri figyelmeztetés. A mai gyerek csak akkor hall meg valamit, ha a nevét mondják, különben úgy gondolja, minden csak másokra vonatkozik. A határok és a szabályok főképp. Ezeknek a gyerekeknek nagyon nehéz elmondani, hogy nem mindig ők vannak a középpontban, és hallgatniuk kell a felnőttekre. Egyszerűen nem értik, miért tennék, hiszen addig se tették.
- Amikor elkezdődik az iskolában az érdemi munka, mind tudjuk, sok a buktató, a nehézség, és a kudarctűrés manapság már a béka feneke alatt van. Lassan már annyit se lehet mondani egy gyereknek, hogy a munkája elfogadhatatlan, igyekezzen jobban, legyen alaposabb és pontosabb, mert vagy megsértődik vagy összeomlik. Mindez azért, mert előtte soha nem hallotta, hogy valamit rosszul csinált volna, ugyanis MINDIG ÜGYES volt. Ám az új feladatok alatt ez nem sikerülhet minden alkalommal. Ha azt hallja, hogy nem elég jó, akkor a pedagógus összetöri a szívét, megalázza? Itt nem arra gondolok, hogy minősíthetetlen szavakkal alázza. Az senkinek semmilyen módon nem megengedett, de már ott tartunk, hogy szinte semmi negatívat nem lehet mondani. Mi történik a mai gyerekekkel, hogy nem bírják el a kritikát, a kudarcot? Vagy a szülő viseli rosszul, mert kiderül, hogy ő nem teljesített jól?
- Ijesztő, hogy még a jószándékú figyelmeztetés is lehet veszélyes. Nem beszélve az osztályzatokról. Arról beszélünk mostanság, hogy az élményalapú oktatás mennyire fontos, de a körülményekért senki nem mozdul. Adva van a társadalom, ami csak követelőzik, de nem fektet be semmilyen módon. Amikor a gyerekeink védelméről beszélünk, nem hangzik el, hogy meg kell őket tanítani mások elismerésére, arra, hogy ne bántsák társaikat, és arra is, hogy csak munkával érhető el eredmény. A munka azonban fárasztó és energiát igényel. Valóban az lenne jó, ha csak be kellene járni az iskolába, és ott kedvére tehetne bárki bármit, a tudás meg valahogy a fejébe kúszna?
- Egyszerűen nehéz már úgy oktatni és nevelni, hogy ne sértődjön meg senki. Mivel mindenki ért hozzá, ahogy a focihoz, mindegy mit mond a pedagógus. Akár tévedhet is, hiszen emberből van. Itt nem zárható ki azon tanárok viselkedése, akik hatalmat érezve túlzásba esnek.
- Lassan hazudni kell mindenben? Abban, hogy a tanóra érdekes, hogy a tananyag megtanítható, és abban is, hogy az adott osztályzat elfogadható. Pontosabban úgy kellene osztályozni, hogy mindenki boldog legyen. Mindannyian tudjuk, hogy készségtárgyak (ének, rajz, testnevelés stb.) épp attól készségtárgyak, hogy vagy megvannak bennünk az alapok születésünktől fogva, vagy nincsenek. Azért büntetni egy gyereket, mert nem képes kötélre mászni, mozgó embert rajzolni, vétek, hiszen nem akarattal nem tud. Viszont vannak olyan dolgok, amelyekért meg kell küzdeni, és ezt hívják gyakorlásnak. Ha nem teszi, ha nem fordít rá elég erőt, türelmet és figyelmet, miért várja el, hogy jobb jegyet kap érte? Tényleg az lesz a jövő iskolájában, hogy hazudnunk kell, hogy senki ne érezze rosszul magát a bőrében?
- Tanítani egyre bonyolultabb. Változik a világ, a hozzáállás, az elvárás, közben meg öregszik a pedagógustársadalom, és képtelen megújulni. Nem ehhez van szokva, nem így tanulta, és régi, elavult módszerekkel próbálja érvényre juttatni hatalmát. Ez hiba, és az is, hogy nincs respectje, nem becsülik, nem gondolnak rá úgy, mint egy jó szakemberre, hiszen elmúlt az idő felette. Egyre kevesebben vannak, akik tudnak és akarnak is dolgozni, akik felelősségteljesen készülnek a feladataikra, és egy idő után ők is célpontjai lesznek az elégedetlenkedőknek. Többek között azért, mert nálunk divat bírálni, szitkozódni és beolvasni. Ez minden más szakmára is érvényes, csak a pedagógus előtérben van, mert hosszú ideig foglalkozik egy bizony emberanyaggal.
Hogy ez hová vezet, nem lehet tudni, egy biztos, fogynak az öregek, nem jönnek az újak, és a gyerekek már régen nem azok, akik valaha voltak, ahogy szüleik sem. Valószínűleg nő majd a konfliktusok száma, pedig a szívünk mélyén tudjuk, hogy gyerekünk életében fontos lenne a betöltött szerepük, de ehhez az kellene, hogy mi magunk is tiszteljük és becsüljük más munkáját. Egymáséit. Jó lenne, ha nem engednénk el gyerekeink kezét azért, mert nincs időnk, kedvünk, türelmünk hozzájuk, mert a szeretet és az odafigyelés ingyen van ma is. Ahogy régen.
Egy ideális világban a neveléshez több ember járul hozzá, ne döngöljük földbe egyik résztvevőjét se: a szülőt se, a gyerekeket se, de a az oktatási folyamat semelyik tagját se.
