Kis piac volt az a városka nem túl frekventált részén. Hétköznap csak kétszer volt nyitva, és akkor se sokan látogatták. Néhány idős asszony üldögélt száradó paradicsomaival és zöldbabbal asztalkája mögött, érezhetően kellett nekik a pénz. De az is lehet, hogy társaságra vágytak, mert a férjeik rég kihaltak mellőlük, gyerekeik meg elfelejtették őket. Ezt persze szebben úgy mondták, elfoglaltak, és majd jönnek. Nyáron a karácsonyt ígérték, utána a szülinapokról hazudtak, majd már nem mondtak semmit. Kínos lett volna újabb kifogásokat találni.
Valaha nyüzsgő tömeg szállta meg piacnapokon a macskaköves teret, de idővel elfogytak az emberek, ahogy a fák is. Meleg volt, igazi nyári nap, amikor az idegen megérkezett. Hosszú, szürke köpenyt viselt, majdnem átlátszót. Úgy nézett ki, mintha a filmvászonról lépett volna le lófarokba kötött fekete hajával.
Az asszonyok összenéztek, és az egyik vidáman elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy valaha ismert egy hozzá hasonlót fiút, akit elsodort a szél egy másik városba, és nem jött vissza érte. Pedig megígérte. A másik elfordította a fejét, nehogy azt higgyék, bámulja. Pedig majd szétvetette a kíváncsiság. A magas, szélegyenes idegenhez hasonlót arrafelé ritkán látott. A fiú, aki nem lehetett több harmincnál, kinyitható asztalkát varázsolt elő valahonnan, és letette maga elé. Elővett egy füzetet meg egy ceruzát és azt is precízen elhelyezte. Nem a legszélére, nehogy leguruljon, inkább szorosan a füzet tövébe. Csak ezután nézett fel. Arcán nem volt mosoly, mégse tűnt barátságtalannak. Az asszonyok közül ketten már szemrebbenés nélkül mustrálgatták, csak nem tudtak rájönni, mit árul. Vagy ha nem árul semmit, akkor mit akar? Feléjük nem jártak aláírásgyűjtők, véleményüket se kérdezte meg senki évtizedek óta. A városka bár tucatnyi utcából állt, és alig párszáz embert számlált. Öregeket jórészt.
Klára, a valamikori tanítónő nem bírta sokáig, hogy ne rántsa le a fátylat a talányról. Feltápászkodott, és még arra is volt ereje, hogy lesimítsa ruháját, azután egyenes háttal, már amennyire tőle telt, elindult a köpenyes felé. A többiek úgy figyelték, mintha moziban ültek volna. Abban a régiben, ahol szólt a zene, és cigarettát is árultak.
A tanítónő megállt a sráccal szemben, és mondott neki valamit, mire az válaszolt. Az asszonyból régen hallott jóízű nevetés bukott ki, és megcsóválta a fejét.
– Ugyan már, fiatalember! Megártott magának a nap! – mondta vidáman.
– A nappal én jóban vagyok. Az emberekkel nem mindig! – hangzott a válasz.
– Megértem! Annyit mondjon meg nekem, mire való a füzet?
Az idegen a nap folyamán először finoman elmosolyodott. Komótosan felcsapta a fedelét, és az első lapra bökött a ceruzával.
– Fel kell írnom, ki milyen mennyiséget kér – mondta kötelességtudó ábrázattal.
– Dekára méri? – húzta fel a szemöldökét Klára. – Hiszen nincs magánál mérleg!
– Nem is azon tenném. Vannak évek, napok és percek! Azok se utolsó egységek.
– Tudja mit, magára hagyom, jó munkát! – hangzott a felelet. Benne volt, hogy a régen volt tanítónő bolondnak tartja, és nincs kedve idejét pazarolnia tovább.
A piac többi résztvevője értetlenül figyelte a némafilmet, és csak azért nem rohanták le Klárát, mert kínos lett volna. A forróság azonban egy órán belül hazakergette őket, csak a srác maradt ott. Ült kis székén, és nem zavarta, hogy feje búbjától a lábfejéig átjárja a pokoli meleg.
Klára sejtette, hogy alig ér haza, vendégei érkeznek perceken belül. Az unalom áthozza a vénasszonyokat, még akkor is, ha van köztük egy-kettő, aki nem kedveli. Irigy rá, mert sokkal jobban néz ki, mint ő valaha is, nem beszélve arról, hogy még valaha a mérnök úr csapta neki a szelet. Úgy hatvan éve, ám ezeket nem feledik arrafelé.
– Mit mondott? – kérdezte Mária köszönés nélkül alig belépve a kapun. – Mindent mondj el, szétvet az ideg.
Klára felnevetett, mert az egykori ápolónő nem köntörfalazott. Még letette az asztalra a limonádés kancsót, majd a poharakat. Húzta az időt, mert kimondani is mulatságos volt, amit a piacon hallott.
– Boldogságot árul! – közölte lassan, elnyújtott hangon, de úgy, hogy csillogott a szeme.
– Micsodát?
– Jól hallottad! Ne tettesd magad! Dekára, de kilónyit is vehetsz.
– Tudtam, hogy bolond! – szólt közbe Anna. – Látszott rajta. Megkérdezted tőle mennyibe kerül fél kiló? – Persze nem gondolta komolyan, de nem bírta kihagyni, hogy ne cukkolja a házigazdát.
– Ha jól emlékszem, egy hónapba. Abba, amit te ajánlasz fel neki az életed hátralévő részéből.
Az asszonyok hallgattak. Nem értettek semmit, de nem volt kedvük nevetni.
– Hogyan adjak valamit, ami nincs? – kérdezte Mária. – Azt se tudom, meddig fogok élni. Mondjam, hogy rendben, a jövő decembert odaadom, hogy ne kelljen fűteni?
– Nem tudom. Talán.
– És hogy kapom meg a boldogságot cserébe? Netán szatyorba teszi és hazasétálok vele?
– Menj vissza és kérdezd meg tőle! Én nem tudtam mást kiszedni belőle. Ideges is lettem, láthattátok, hiszen úgy bámultatok. – A csapat bólogatott.
Azzal az olvadó jeget, ami a kancsó mellett állt, elkezdte kiporciózni, és öntötte is a limonádét az öblös poharakba.
– Én visszamegyek és megmondom neki, hogy menjen a francba! – hördült fel az addig csendben elmélkedő Veronika. Ő már nyolcvanöt felett volt. A boldogságot hírből se ismerte. Tíz éve halt meg az ura, aki verte, azóta volt nyugodalma.
– Jól teszed! Menj és mondd meg neki, hogy bolondokra nincs szükségünk, takarodjon a szomszédba. Ott még akad pár.
Klára nem szólt semmit. Az járt a fejében, ő azért venne tíz dekát biztos, ami biztos alapon, de ha holnap nem lesz ott, az se baj, majd úgy tesz, mintha csak véletlenül járna arra. Vagy megpróbálkozik szombaton, az az igazi piacnap úgyis. Veronika felhörpintette a limonádét és korához nem illő lendülettel lekocogott a lépcsőn. A meleg és az ital kicsapódott a bőrén, és kicsit meg is szédült, de nem torpant meg. Ötven méternyire, a sarkon már bánta, hogy nem maradt a hűvös teraszon. A többieknek több esze volt.
A srác még mindig a tűző napon üldögélt,pedig egy teremtett lélek se járt arrafelé. A nyanya úgy lépett elé, mintha menten fel akarná pofozni. Kezében is benne volt a düh, nemcsak a fejében, amit a feltételezett átverés miatt érzett.
– Boldogságot árulsz? – támadt rá. – Mutasd az árut villámgyorsan! – Eszébe se jutott, hogy ne tegezze.
– Ebben hinni kell, én csak a mennyiséget rovom fel.
– Ugyan minek nekem boldogság, amikor nyolcvan múltam? Miért nem próbálkozol átverni másokat olyan helyen, ahol fiatalok élnek?
– Én csak egy lehetőséget kínálok, nem akarok átverni senki.
– Kóstoló nincs? – kacagott fel gúnyosan amaz.
– Vagy megveszi vagy nem. Ez ilyen.
– Tudod mit, menjél szépen innen, és hagyd békén az ittenieket! Vagy rád küldöm a bírót, ereje teljében van! Nem fél az ilyenektől, mint te!
– Tőlem nem kell félnie senkinek! Adni akarok, és cserébe csak időt kérek!
– Időt? Hogy adhatna valaki időt, amit nem lehet megfogni, lemérni?
– Pontosan úgy, ahogy minden mást. Eljövök, ha beérik a helyzet.
– Te az ördög vagy? – nézett rá döbbenten Veronika. – Most már értem.
– Attól függ, honnan nézzük! Nem foglak becsapni, ezt megígérem.
– Szerintem, te az vagy és most megyek, és hívom a bírót!
A srác elfintorodott. Az asszony, miután patakokban folyt róla már a víz, feladta. Mgfordult és sebbel-lobbal elindult a központ felé, bár nagyon szédült. Megkapaszkodott a falban, és nem nézett vissza.
– Nem, őt még hagyom! – mondta közömbösen a szürke köpenyes. – Inkább a másik lesz soron, aki alkudozni próbált. Azt hitte, hogy ha kevesebbet ad, többet kaphat. Szánalmas. Ha nyugovóra tér, nem hagyom tovább, hogy ellenem hangolja a többieket. Nem kell engem szeretni, csak a portékámat kellett volna elfogadni.
Azon az éjjelen Klára álmot látott. A mérnök fia jelent meg neki, a délceg Géza, és intett, hogy menjen vele. A tanítónő benyúlt a szekrénybe, kivette az apró rózsákkal díszített ruháját és belebújt. Tökéletesen állt rajta, kiemelte karcsú derekát. A fiú szeme nevetett és amikor átemelte a küszöbön. Hosszú évek óta először boldog volt.
Reggel a ruha nem volt sehol, ahogy a tanítónő sem. Elvitte a Halál, suttogta rémülten Veronika, és már bánta, hogy nem merte riasztani a bírót, inkább hazavánszorgott pihenni.
A Halál elvigyorodott. Győzött, ahogy mindig. Pedig most nem is volt errefelé dolga.
Kép forrása: Pinterest
