Szegények mindenhol élnek. Nagy házak alagsorában, meg rozoga nyaralókban. Panelek nyolcadik emeletén és magányos, málló kapuk mögött nyíló gangvégeken is. Már semmin sem csodálkoztunk – egy segélyszervezetnél dolgozó ezt a két dolgot nem teszi: nem csodálkozik, és nem veszi fel az oktalan pocskondiázást. Teszi a dolgát. Mint ahogy mi is, azon a kilenc évvel ezelőtti tavaszon, valahol egy vidéki kisvárosban…
Keresgéltük a címet – a papír térképen nem találtuk, kütyünk akkor még nem volt. Betértünk a helyi kisboltba, de ők sem tudtak segíteni: sosem hallottak a Mátyás király útjáról.
A már zöldellő parkban anyukák tologatták a babakocsijukat, bácsik húzogatták a minden fát megjelölni akaró kutyájukat. Az egyikük azonnal mutatta, merre van dolgunk: ott, ahol az a két nagy társasház van. Na, az a Mátyás király útja.
A rozoga kocsiba visszapattanva már kanyarodtunk is abba a két házból álló utcába, ahol reményeink szerint meg fogjuk találni a nőt, akinek élemiszercsomagot hoztunk. Egyedül neveli két gyerekét, csak ennyit tudtunk. Nem is volt tisztünk mást kérdezni: elhagyták-e vagy ő döntött úgy, hogy megpróbálja ellátni mindkét szülő feladatát. Amennyit elmondtak magukból, annyit vittünk haza.
A csengő berregett, a nő kilesett az ablakon, majd lejött elénk – nem tudta, kik vagyunk, mit akarunk. “Huhh, hát, alig találtuk meg ezt az utcát, nincs rajta a térképen!” – próbáltam oldani a feszültséget.
“Igen, sajnos a mentősök sem találták meg… időben.” – szakadt ki belőle hirtelen. “Mire kijöttek, a férjem már nem élt. Azóta egyedül vagyok a gyerekekkel.”
A keserűsége ködként szállt le közénk. Átadtuk a csomagot, de éreztük, a húsz kilónyi élelmiszer nem oltja ki a lelke éhségét. A kapuból még visszanézett és mosolygott, mi pedig visszaindultunk a fővárosba. Azóta többször eszembe jutott a Mátyás király útja és az a rettenetes éjszaka emlékét őrző özvegy anyuka.
Vajon mi lehet most vele? Tudhatatlan. Ez volt a munkámban az egyetlen rossz: hogy sosem tudtam meg, hogy volt-e értelme segíteni… hogy jobb lett-e általam – ha nem is a világ – de egyetlen ember élete.
fotó: Pinterest
#nemkoronavírus
A MyMirrornál az induláskor úgy döntöttünk, hogy szórakoztatni fogunk. Azóta a világunk kifordult sarkaiból és tudjuk, hogy a vírus okozta sebek nehezen gyógyulnak majd. A mi küldetésünk azonban nem változott.
Most is megpróbáljuk a bezártságunkat vidámabbá, elviselhetőbbé tenni. Ezért azokat a tartalmakat amelyek nem tartalmaznak információt a koronavírusról #nemkoronavírus jelöléssel látjuk el annak érdekében, hogy azokat, akik kerülik a vírussal kapcsolatos tartalmakat így is megnyugtassuk, hogy abban a cikkben nincs szó erről. Együtt túl leszünk ezen az időszakon!
