Meghalt egy kétéves kislány Miskén. Egy ártatlan kislány, akinek esélye sem volt. Nem kérte az életet, és nem is várt mást, csak annyit, hogy szeressék. És mi mit teszünk most? Megdöbbenünk, szörnyülködünk és mécsest gyújtunk, majd szépen elfelejtjük. Így megy egy mindig, mert a legnagyobb bűnünk a közöny és a felejtés.
Azt hisszük, létezik gyermekvédelem, jelzőrendszer vagy családsegítés? Nem, nincs. A valóságban nem létezik semmi. Van néhány kimerült, alulfizetett ember, akik, ha belegebednének se tudnának több száz ügyet egyszerre kezelni. De létezik a statisztika, pár papír, csak már egy kicsike lány nem, akinek elvették az életét. A rendszer cserben hagy egyre több családot. Lehet, hogy már semmire sincs pénz, de akkor is léteznek milliárdos beruházások, csak éppen azokra nem jut belőlük, akiknek védelmére kellene a legtöbb. Azok, akik tehetnének a változásért, hallgatnak, abban bíznak, majd elcsendesednek a hullámok, és így nem változik semmi, legfeljebb nőni fog a halálesetek száma.
De mindez nemcsak a politika bűne, hanem a miénk is, akik hallgatunk, ha tudjuk, hogy baj van, ha megvernek, éheztetnek egy gyereket, és azzal védekezünk, hogy nem a mi dolgunk. Fontosabb a kényelmünk, minthogy egy gyerek él-e, hal-e. Ez a csönd tette lehetővé azt is, hogy az a kislány nem nevet többé.
Meddig várunk még? Mikor lesz már elég a közönyből, a mellébeszélésből, abból, hogy nem változik semmi? A miskei kislány halála nem csak tragédia, hanem vádirat ellenünk. Egy gyilkosság, amelyért az egész társadalom felelős. Minden gyerekhalál utám pár napig felhördül az ország, mennek a kommentek, majd gyorsan elfelejtődik, hiszen a rendszer ugyanaz marad. Nincsnek átfogó reformok, ellenőrzések, és persze pénz se. Pénz minden másra van, csak arra nem, ami egy országot jó és biztonságos hellyé tenne. Egy olyan országban jó élni, ahol a körülmények megfelelőek, a jövő kiszámítható, ahol mindenki elboldogul, aki dolgozik, és nem várja 20-a után kétségbeesetten a fizetést.
Az egészségügy, az oktatás és a szociális háló kialakítása adja meg egy ország keretét, hiszen ezek közül bármelyikben, de benne vagyunk, és ha baj, kudarc ér bennünket, nem beszélve a betegségekről, a legfontosabbnak azt érezzük, hogy legyen, aki támogat bennünket. Nincs olyan család, ahol nem szenvednek attól, hogy az oktatás elsilányult, de olyan végképp nem létezik, ahol nem betegszik meg senki. Ez a két ágazat az, amely nem termel profitot. Pontosabban pénzben nem mérhetőt…Az ország nem Pest megyéből áll, máshol sokkal kevesebb munkalehetőség adódik, nincsenek meg a feltételek, és ahol szegénység van, ott valódi szegénység van. Hallgatunk arról is, mennyire nehéz a beiskolázás százezreknek, mennyire nem kapnak támogatást, akik valóban éheznek, és ha azt hinnénk, ilyen nincs, akkor mozduljunk ki a kanapénk fogságából, és nézzük meg, milyen pénzekért akarnak dolgoztatni embereket, nem beszélve a terhekről.
Meghalt egy kislány, mert anyjának új párja megölte. Hogyan fordulhat elő ilyesmi? Hogyhogy nem jött egyetlen visszajelzés sem soha arról, hogy a kislányt vagy testvéreit bántalmazták addig? Hanna holttestét hétfő este találták meg rongyokba csavarva. El sem tudjuk gondolni, mit élhet át valaki, akinek a gyerekét megölik, majd kidobják, mint valami hulladékot.
Vajon most is belenyugszunk? Hallgatni fog a védőnő, a pedagógus, a szomszéd még ezután is, mert fél? Elfogadjuk, hogy változásra képtelen állapotok uralkodnak majd tovább? A valódi kérdés az marad, hogy a legkiszolgáltatottabb családokat ki védi meg ezután? Ki tesz a bántalmazott nőkért és gyerekekért, ha az állam leveszi róluk a kezét?
Mindebben az a legszomorúbb és legreménytelebb, hogy nem hiszünk már abban, hogy valami jobb járna nekünk.
Kép forrása: Pinterest
