Alig két év múlt el azóta, hogy a világ gyökerestől kifordult a sarkából. Elképedve láttuk, hogy meg lehet állni, lehet pihenni, és a család hirtelen nagyon fontos lett. Aztán megéltünk mélységeket és magasságokat a betegség terjedése által, láttunk apróbb csodákat, megtapasztaltuk, hogy a változások rajtunk (is) múlnak. Az emberek csodálkozva ujjongtak a velencei csatornák tisztaságán, észrevették, milyen jól esik kirándulni, és mihelyt nem volt szabad távolabbra menni otthonunktól, azonnal fontos lett számunkra a világ. Még az is előfordult, hogy elismertük mások kedvességét, ránk tört valami ismeretlen segíteni vágyás, és voltak olyan periódusok is, amikor elhittük, nem mi vagyunk a legfontosabbak a világon. A tisztaság, a gondoskodás, az önfeláldozás hirtelen óriásit nőtt a szemünkben és a média tele volt annak reményével, hogy meg tudjuk változtatni a Földet, és élhetőbbé tesszük majd környezetünket.
Akik értünk dolgoztak, vásárra vitték a bőrüket, azokat megtapsoltuk és titkon örültünk, mennyire jó, hogy nem mi vagyunk a helyükben. Láttunk ezer halált, megszenvedtük a változást, és ahogy az lenni szokott, ígértük, hogy minden más lesz. Mássá válunk, mondtuk, ha a Teremtő, az Univerzum, Allah, Isten és bárki elmulasztja ezt a förtelmet a mindennapjainkból.
Rájöttünk, hogy a tanítás cseppet sem egyszerű dolog, pedig otthon csak egy, két, három gyerek nyűglődött velünk, ha szerencsénk volt ideális körülmények között laptopon, táblagépen keresztül, ha nem, akkor még pokolibb volt a helyzet. Alig vártuk, hogy visszakapjuk az életünket, mert ami jár, az jár, gondoltuk. Ezért megígértük, hogy jók leszünk. Ahogy a gyerekek is szokták, ha rajtakapjuk őket valami csínytevésen.
Mi, emberek, azt bizonygattuk, ezután vigyázni fogunk a környezetünkre, nem szemetelünk, nem használunk műanyagot, nem dobáljuk el a maszkokat. Igyekszünk kedvesebbek és megértőbbek lenni másokkal, és elfogadjuk, ha valaki nálunk gyengébb, ügyetlenebb vagy szerencsétlenebb.
Mi történt valójában? A nagyok kivonták a forgalomból a nejlonzacskókat meg a szívószálakat, és nem történt más jelentős változás. Az összes tisztítószer, mosószer, sampon, ápoló krém műanyag dobozban maradt, ahogy a vizes flakonok milliói is. A fából készült evőeszközöket átcsomagoltuk kis nejlontasakokba, mondván, így már nincs is szívószál-cunami a világban.
Amíg tartottuk a távolságot, kicsit talán elgondolkodtunk, milyen jó lenne meglátogatni a rokonainkat, felkeresni a barátainkat, akiket elhanyagoltunk. Aztán, ahogy csökkent a veszély, minden elfelejtődött. Ugyanúgy nem érünk rá, sietünk és a huszonnégy órából huszonötöt akarunk megélni. Mivel ez lehetetlen, felületesen bánunk a tárgyakkal, az emberi kapcsolatokkal, és ami nem tetszik, félre tesszük, kidobjuk, mondván, mérgezi az életünket, és nekünk semmi másra nincs szükségünk csak a jóra és a pozitívumokra. Elég a szomorúságból, a mély érzelmekből, legyen csak minden egyszerű, gyorsan fogyasztható és felejthető.
Ugyanúgy szidjuk a bolti eladókat, ha lassúak, az orvosokat, ha nem fogadnak, a tanítókat, ha nem akarnak szülőt játszani helyettünk. Rég kiment a fejünkből, hogy milyen fontos szakma a gyógyítás, az oktatás, a kenyérsütés, és a kedves kiszolgálás.
Ugyanott tartunk, ahol két éve minden ígéret előtt. Az egyszer élünk és a valósítsd meg önmagad aranymondatait beletetováltattuk az agyunkba, és továbbra is szentségelünk az utakon, szidjuk, aki nem elég gyors, odaadó, vagy nem a kedvünk szerint tesz valamit.
Elképesztően gyorsan elfelejtettük a bajt, mert élünk, mert nem mi mentünk el, ám ha műanyag mentessé nem is tudtuk tenni a világunkat, a gonoszságtól még tudnánk mentesíteni.
Lehetnénk szelídebbek, becsületesebbek és jobbak, ez sose másokon múlik, hanem rajtunk.
Napjainkban úgy néz ki, nincs a világon semmi, ami meg tudná változtatni az emberiséget. Az önzés, önmagunk túlzott felértékelése, a halhatatlanságba és tökéletességbe vetett hitünk megint erőre kapott.
Ha valaki azt gondolja, ez egy negatív hangulatú írás, ajánlom, menjen be egy plázába szombat délután, álljon sorba a gyógyszertárban, bankban, vagy csak üljön kocsiba…Menten érteni fogja…
Megváltozunk? Soha. Képtelenek vagyunk. Nincs a világon olyan erő, ami az emberiséget rábírhatná, hogy jobb legyen…A háború? Nem hinném, gondoljunk csak a második nagy világégésre.
Mi lehet a megoldás? Talán semmi. Csak annyi, hogy próbáljunk embernek maradni a hétköznapokban. Már ez is sokat segítene.
Kép forrása: Pinterest
