Imádta az autós filmeket. A kanapén ülve pillanatok alatt felment a vérnyomása, ha csillogó, száguldó vasakat látott: mindig beleképzelte magát az éleseszű, bátor és erős férfiak szerepébe.
Ez volt a menekülési útvonala az életből, ahol őt mindig mindenki csak egy pipogya, középszerű embernek tartotta.
A munkahelyén sem nyújtott kiemelkedő teljesítmény – egy idő után már nem is törekedett erre – és otthon sem érezte magát szeretett férjként vagy jó apaként – csak egy kisegítő személyzetként, akit be lehet vetni olyan szituációkban, ahol az asszony már kevésnek bizonyult (azaz nem tudott egyszerre két helyen lenni).
Éjszakákon át nézte – persze fülhallgatóval, hogy ne zavarjon senkit – a macsókat meg a verdáikat. Elképzelte, ahogy ő is, mint az egyik főhős, megunva irodai melóját, meztelenre vetkőzve kivonult az üvegliftes épületből, középső ujját megvetően a magasba tartva. Ő maga a borotválkozáson kívül szinte sosem nézett tükörbe, mert utálta a testét, szóval, semmi pénzért nem csinált volna hasonló jelenetet a felmondásából, de szívesen megtette volna… hideglelést kapott a főnökétől, a forgószékétől, de még a portások reggeli unott köszönésétől is.
Aztán egyik nap, amikor őt már megint nem hívták meg ebédelni, viszont rajta kívül mindenki egyszerre vonult le a kajáldába, megelégelte a helyzetet. Olyan volt az egész, mint egy utolsó csepp a pohárban. Valami végleg elszakadt benne. A kabátját a fogason, a számítógépét meg bekapcsolva hagyva elindult az ajtó felé. Mivel az irodát üresen hagyta, illett volna elfordítania a kulcsot a zárban, de már ez sem érdekelte. Tárva nyitva hagyta az ajtót, és meg sem állt a liftig. Az aulán úgy menetelt át, mint egy robot. A recepciósoknak feltűnt ugyan, hogy kabát nélkül megy ki az épületből, össze is néztek – november volt, és dermesztő hideg – de nem szóltak hozzá.
Hogy hány nap, és hány éjszaka telt el a megtalálásáig, és, hogy mi is történt vele pontosan, neki teljesen kiesett. A családja később elmesélte, hogy öt teljes napig bolyongott valahol, míg végül egy éjjeliőr találta meg egy elhagyott roncs autóban egy bevásárlóközpont parkolójában. Véres sebek borították az arcát, kiszáradt, és közel állt ahhoz, hogy megfagyjon.
Hosszú hónapok kellettek a helyreálláshoz. Nem csak testileg, de lelkileg is. Nem csak neki, hanem a családjának, munkatársainak is. Nagy leckét kaptak az egymásra figyelésből, a segítségnyújtásból, a másik felkarolásából, amelyet sosem felejtenek el.
fotó: Pinterest
