Anna két éve veszítette el a férjét. Előző este megünnepelték a harmadik házassági évfordulójukat, aztán reggel elköszöntek egymástól egy futó csókkal, és itt lett vége a közös életüknek. Anna később indult dolgozni, még a mailjeit nézegette miközben kávézott, és nem sejtette, hogy egy órán belül már a kórházban lesz és közlik vele, Ricsit elütötte egy kocsi, és nem lehetett megmenteni az életét. Minden perc, minden átkozott perc olyan volt azon a májusi reggelen, mint máskor. A szomszéd macskája a tetőn nyivákolt, ahogy minden nap. A felettük lakó csámpás nő hétkor dübörögve lecsattogott a lépcsőn, és hagyta bevágódni a bejárati ajtót, hiába kérték többször is, hogy ne tegye.
Nem lehetett megsejteni a véget. Nem lehetett előre kedvesebb vagy figyelmesebb, nem ölelhette még egyszer azt a meleg testet, amely mellett mindig jól esett elaludnia. Csak egy mosoly, egy este találkozunk, és ezzel zárult a régi élet.
Nem akart túllépni rajta. Haragudott mindenkire, aki azt merte mondani, hogy idővel jobb lesz. Ugyan mi lenne jobb? Elmúlik a fájdalom? Ettől legyen boldog? Az emberek tényleg azt gondolják, hogy mindent és mindenkit el kell törölni azért, hogy a jelenben jobb legyen a közérzetük? Képtelen volt elfogadni ezt a lélektelenséget. Ő örült, hogy már felemelt fejjel tud járni, és nem a repedezett járda kutyapiszokkal megrakott szegleteit bámulja. Sokáig ennél többre nem volt képes. Azon a reggelen azonban épp azért nem figyelt a lyukra, mert felfelé bámult. A járdát feltörték előző este, biztosan csőcsere lehetett, de Anna a felette túl alacsonyan szálló repülőre koncentrált, és majdnem belelépett az alig harminc centis mélyedésbe. Nem volt körötte se szalag, se jelzés, életveszélyes is lehetett volna este, de nappal se úszta volna meg ficam nélkül, aki belelép. Neki azonban szerencséje volt, mert arra jött egy férfi, aki egy tölgyfalapot cipelt, és Anna abba kapaszkodott meg hirtelen, hogy el ne essen. A jelenet annyira váratlan volt, hogy az idegen fel is hördült. Nem káromkodott, pedig kis híján elejtette faragott művét, de ahogy Annát meglátta, összekapta magát.
– Bocsánat! – hebegte a nő.
– Mit nézett odafenn, amit eddig nem látott? – kérdezte az idegen enyhe ingerültséggel a hangjában.
– Sajnálom, de minden repülőt megbámulok!
– Ugye tudja, hogy ez rossz szokás? – mordult rá mosolytalanul az úgymond megmentője.
– Máskor nem vagyok ilyen figyelmetlen, de köszönöm, hogy akaratlanul is elkapott.
A férfi végre elnevette magát.
– Én nem kaptam el, maga ragadta meg úgy a deszkát, hogy azt hittem, magával ránt. Maga nem gyenge nő, az egyszer fix.
– Nem tettem kárt benne? – kérdezte Anna, mert látta, hogy mívesen faragott, csinos darab volt, nem olyasmi, amivel csak úgy jódolgában szaladgál az ember.
-Nem, ne aggódjon! A lába rendben?
– Igen, azt hiszem, ideje a földön járnom.
– Ideje! – mondta a férfi, majd biccentett és faképnél hagyta.
Anna kissé leforrázva nézett utána. Aztán összeszedte magát, és sietve elhagyta a helyet, ahol kis híján landolt a reggeli csúcsban. Beérve az irodába, ledobta a táskáját, és egy pillanatra végigfutott a fején, hogy filmeken ilyen esetekben megisznak egy kávét, vagy beszélgetnek egyet, és már el is kezdődik a habos-babos szerelem. Két év óta először fordul elő vele, hogy a szerelem szót egyáltalán beengedte az agyába. Elfintorodott, aztán felkapta a mappát, és ment is a tárgyalóba, mert be kellett mutatnia a legújabb prezentációját.
A nap további részében a világ folyása épp olyan volt, amilyen máskor. Sütött a nap, ebédre tésztát evett, utána két kávé ivott, majd dolgozott egészen négyig, sőt elvállalt egy plusz munkát, mondván, belefér az idejébe. Négy után azonban úgy lépett ki a langyos napsütésbe, mint aki börtönből szabadult. Hosszú idő óta először vette észre, hogy a világ nem szürke és szomorú. Erősen koncentrált, nehogy megint elbambuljon, mert másodszor nem remélhette, hogy szerencséje lesz.
Ahogy hazaért, átöltözött, úgy döntött, sötétedés előtt visszamegy a lyukhoz, legalább körbe rakja kővel, vagy szalaggal, mert ki tudja, kinek segít, ha az alkonyatban nem veszi észre, hogy egyesek milyen felelőtlenül hagyták ott a munkájukat.
Szedett egy rakás követ az udvaron, aztán a karácsonyi csomagokról maradt szalagok tömegével felpakolva elindult, hogy megmentse azt a kis világot, amelyben élt. De már elkésett. Mire odaért, látta, hogy négy farúddal körbevették és szalagot is vontak köré. Kicsit nevetségesnek érezte magát a sok kővel a táskájában, de aztán belenyugodott. Úgy látszik, mások is hasonlóképpen gondolkodnak, mint ő. Ahogy megfordult, észrevette az apró borítékot az egyik botra ragasztva. Egy repülő volt rajta pár stilizált vonással megrajzolva. Neki szólt egyértelműen. Letépte és felnyitotta. Az aznapi dátum állt benne, meg egy nyolc órás időpont, és egy cím. Egyértelműen randira hívták ezen a különös módon, bár volt egy jó adag tolakodás is az üzenetben. Az ismeretlen nem mondta meg a nevét, nem tudott róla semmit, vajon mi alapján hihette, hogy kérése célba ér? Anna nem volt különösebben boldog. Fogta a papírlapot, és mérgesen a táskájába dugta. Az a valaki csak nem hitte, hogy egyszerűen odasétál, csak azért, mert ilyen gyerekes módon üzenget?
Másnap reggel szinte félve ment végig a szokott úton. De nem kellett tartania semmitől, nem látott változást a betonjárdán, ellenben hazafelé igen. Megint várta egy üzenet, de most az aznapi dátummal. Megcsóválta a fejét, és tovább ment. Még kétszer történt ugyanez, mire valakinek eszébe jutott megjavítani a helyet, így ötödnapra a járdáról eltűnt a veszély. Frissen volt aszfaltozva. Már-már sajnálta a dolgot, de rögvest elszégyellte magát.
Egy héttel később azonban, amikor véletlenül a kezébe akadt az összes üzenet, úgy döntött, elmegy a megadott címre. Addigra már tudta, hogy egy éttermet rejt. Egy csinos, olasz éttermet, ahol mindent frissen készítenek.
Amikor az asztalához kísérték, megijedt. Nevetségesnek tűnt egyedül enni. A pincér azonban fülig szájjal mosolygott rá, és a gombás raviolit javasolta neki. Ráhagyta. Végignézett magán, és rájött, hogy a fekete ruha sem volt a legjobb választás, mert még vékonyabbnak látszott benne a megszokottnál. Azon töprengett, mit keres ott? Amikor lehetett, dacból nem jött el, most meg várja a tésztát, közben azon őrlődik, hogy mégis fura a sors a maga kiszámíthatatlan játékaival.
Kért egy pohár fehérbort, és amikor a pincér letette, kissé zavartan egy papírrepülőt is odacsúsztatott Anna elé. A szája előtt mintegy cipzárként elhúzta az ujját, és azonnal fel is szívódott. Anna szétnézett, de nem látta meg, akit keresett. Idegesen a pohár után nyúlt és belekortyolt az italába. Mielőtt azonban elfogta volna az igazi nyugtalanság, meglátta az idegent.
– Maga aztán meg tudja várakoztatni az embert! – mondta neki a férfi mélyen a szemébe nézve.
– Nem volt szándékos – hebegte a választ. – Nem is sejtettem, hogy itt lesz.
– Nem mondja komolyan! Tudom, hogy megkapta az üzeneteim.
– Ez igaz, de nem gondoltam, hogy rám vár minden este.
– Hadd mutatkozzak be! Richárd vagyok.
Épp, mint a férje. Mi ennek a valószínűsége?
– Anna – felelte zavartan. – Maga tényleg minden este engem várt?
– Be kell vallanom, hogy ez csak félig igaz. Féltem, hogy nem jön el, de nem vártam, csak reméltem.
– Ezt nem igazán értem.
– Tudja, én hiszek a jelekben. Nem látta az étterem nevét?
– Nem igazán. Pontosabban nem figyeltem rá.
A magas, vékony férfi elnevette magát.
– A Volo szárnyat jelent. Gondoltam, aki úgy szereti a gépeket, hogy miattuk majd a nyakát töri, tudja, nem lepődik meg.
Anna továbbra se értette.
– Ne nézzen rám, nem vagyok bolond! Az étterem az enyém. Úgy éreztem, a találkozásunk jel volt, bár ki fog nevetni, ha ilyesmiben hiszek. Kérem, ne tegye! –
– Á, így már világos. Szóval nem kellett nagyon törnie magát. Eljöttem, mert ötletesen invitált.
– Mint mondottam, hiszek a jelekben. Úgy éreztem, hogy az a nő, aki az eget bámulja, valószínűleg keres valamit odafent.
A nő lehajtotta a fejét.
– Talán így is van – suttogta. – A földön nem lelem már.
– A nők mindig a szerelmet keresik.
– Valóban? És a férfiak?
Richárd sóhajtott egy nagyot.
– A nőt, akire vágynak.
– Mondja, nem túl misztikus ez a válasz?
– Ne haragudjon! Kárpótolhatom egy desszerttel a vacsorája végén?
– Maga most flörtöl velem?
– Mindenképp! – nevetett fel hangosan a férfi, és megvárta, hogy a pincér letegye a raviolit.
Anna megborzongott. Rég nem érzett hasonlót. Nézte a férfi meleg barna szemét, és arra gondolt, vajon most játszik vele, vagy ismerkedni akar.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
