Solymossy doktor nem volt ijedős természet. Életében nem először próbálták meg zsarolni, tudta, hogy pénzzel és némi fizikai ráhatással mindenkit el lehet hallgattatni. Igaz, hogy már nem volt egészen fiatal, legalábbis ahhoz a nyomorult ápolóhoz képest, de fiatalkorában birkózott, teniszezett és futott is, aminek nyoma megmaradt testén, arról nem beszélve, hogy még manapság is úszni jár heti háromszor. Egyszóval, ha az öklével kell nyomatékot adni a szavainak, készen áll. Legszívesebben a kórházi folyosón arcába vágott volna annak a gunyoros majomnak, de biztos lett volna szemtanúja a jelenetnek és azt nem kockáztathatta. A hírnév, az hírnév. Őt ezen a helyen tisztelik és szeretik, ezt semmiféle nyikhaj nem áshatja alá, de még a felesége se, arról kezeskedik.
Este, nyolc előtt pár perccel már hallotta is a srác kopogását. De sürgős neki, gondolta, és az asztalfiókba nyúlt. Volt benne egy boríték, amit előző nap kapott, persze úgy, hogy senki nem látta. A csúszópénz az irodájában csúszott az asztalába. Igaz, hogy csak szánalmas ötvenezer volt benne, de elég lesz az ennek a fickónak, úgyis keveset keres.
– Tessék! – szólt ki, és látványosan az asztalon lévő papírokba mélyedt.
– Jó estét, doktor úr! – szólalt meg vidáman Lali. – Jöttem, ahogy megbeszéltük.
– Jó estét! Látom, fontos önnek az állása.
Lali egy pillanatra meghökkent. Összeszorította a száját, és kisimított egy göndör tincset a szeméből. Ez meg mifene?
– Igen, ahogy mindenkinek! Gondolom, önnek is.
– Én bárhol kapok másik állást, efelől ne aggódjon! – mordult rá az orvos. – Maga viszont nem igazán, ha elárulom, hogy egy szemét zsaroló.
– Nem hiszem, hogy ez jó fényt vetne önre. Tudok én olyanokat mondani, amelynek gyanúja is elég lesz, hogy a főorvos úr leessen a trónjáról.
– Fenyegetni mer? Mit képzel? De tudja mit, adok magának egy kis fizetéselőleget, és tűnjön a szemem elől! – Azzal kihúzta a tölgyfaasztal fiókját és elővette a borítékot, ami igen laposnak látszott. – Fogja és tűnjön el! – mondta ingerülten.
Lali nem erre számított. Azt hitte, nyeregben van. A boríték után nyúlt, vetett rá egy hevenyészett pillantást, ám azonnal tudta, hogy abban nem kétszázezer van, talán a fele sem.
– Nem így szólt az egyezségünk! – nézett az orvosra sötét tekintettel.
– A maga egyezsége! Viszontlátásra!
– Jól van, most elmegyek, de ne higgye, hogy ennyiben hagyom! A doktor úr sáros, és én ezt a sarat nem engedem lemosni! Alászolgája!
Azzal megfordult és úgy bevágta az ajtót, hogy félő volt, kiesik a félfából, amelybe nem tegnap építették bele.
A szemét strici, dühöngött az orvos. Gyáva féreg, valószínűleg lehiggad majd, mert örülni fog a kevésnek is, ha nem akar bajt. Lali azonban nem akart lehiggadni. Úgy gondolta, van egy-két haverja, aki szívesen móresre tanítja az ilyen alakokat.
Másnap reggel, bár nem volt látogatási idő, Anna simán felosont Márk szobájába. Csak határozottan kell lépkedni, meg egy fehér vászonruhát húzni, ami nem feltűnő, és már senkinek se jut eszébe megállítani az embert, nyugtázta. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és óriási meglepetésére nem látta Márkot az ágyban. Hirtelen halálfélelem tört rá, de mielőtt jobban megijedhetett volna, megjelent a fiú, épp a nadrágját igazgatta.
– Úristen, Anna, a szívbajt hozod rám! – kiáltotta. – Épp vécén voltam, ami nem kis művészet ebben az állapotban.
– Szia! Látom, jobban vagy!
– Gyere, ülj le! Hogy jutottál be? Nagyon csinos vagy ám! Mint egy nővérke hátulról.
– Ez is volt a cél. – Anna mosolygott, és boldogan nézte a srác vidám arcát.
– Nem bírtad már tovább, hogy ne láss?
– Jaj, Marcello, hagyd már a hülyeséget! Inkább elmondom neked, mi történt velem minap. Nem értem a dolgot, de érzem, hogy valami nincs rendben.
Azzal részletesen elmesélte a találkozást az idegen nővel.
– Azt mondta, hogy veszélyben vagyok? Itt? Bolondnak látszott? – Márk elkomorodott.
– Nem, inkább zaklatottnak. És látta, hogy nálad voltam. Ezt se értem.
– Te jó isten, ez ugyanaz a nő lehetett, aki nálam járt. Aki csak úgy meglátogatott. Hogy nézett ki?
Anna részletesen elmondta. Márk bólogatott.
– Nem hinném, hogy ez véletlen lenne, ez a két eset összefügg.
– Miféle veszélyben lehetsz itt? Ki bántana? Hisz ez egy kórház!
– Hidd el, gyanús a dolog, de erről itt nem beszélhetek senkivel. Ha igazat mond, azért, ha meg nem, akkor engem néznek hülyének. Ugyan, mit tehetnék?
A nő idegesen bámulta a gyűrött ágyneműt, de hirtelen mentő ötlete támadt.
– Hazaviszlek! Majd én vigyázok rád, amíg lábadozol, rendben? – mondta mosolyogva.
– Dehogy viszel, nem vagy te ápolónő! Nem akaszkodnék rád semmi pénzért!
– Márk, kérlek, ne gyerekeskedj! Majd szólunk a családodnak, hogy hol vagy, és ha jobban leszel, mehetsz is a feleségedhez. Vagy addig is ő jöhet hozzád.
– A feleségem…– felelte halkan a férfi. – Nem tudom. Ezt szeretném átgondolni.
– Beszélek a főorvossal is.
– Te nem érted, hogy épp ő jelent rád veszélyt? Az a nő is megmondta. Miatta kell eljönnöd.
– Jó, jó, de nem könnyű elhinnem, hiszen nem vétettem neki semmit. Normális volt velem. Mi oka lenne bántani?
Anna nagyot sóhajtott. Az emberek furák. Akkor is képesek ártani másoknak, ha semmi hasznuk belőle. Ha meg van…Ez a doktor azonban nem tűnt rossz embernek. Viszont a nő konkrétan rá hivatkozott. Nem mást említett, tehát tud valamit. Vagy tudhat, de nem meri elmondani, azért is rohant el olyan hirtelen.
– Értelek, de gondold át! Hívj fel, hogy döntöttél! Saját felelősségre bármikor elhagyhatod a kórházat.
Márk bólogatott. Jólesett neki régi barátja aggodalma, az meg pláne, hogy úgy érezte, több is van ebben szimpla aggodalomnál. Lehet, hogy Anna még mindig szereti? Bárcsak így lenne! Érezte, hogy elolvad, ha rápillant. Egyszerűen csodálatosan nézett ki abban a fehér, gombos ruhában. Legszívesebben magához ölelte volna.
A lány, mintha megérezte volna, közelebb hajolt hozzá és kedvesen megölelte a beteget.
– Hidd el, nálam nem lesz semmi bajod! – súgta a fülébe.
– Jó napot kívánok, kisasszony! – szólalt meg ekkor valaki az ajtóban. A pár összerezzent, Anna el is pirult.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
