Ez nem egy boldog nő, gondolta Anna, amikor meglátta a feléjük lépkedő sovány, megtört asszonyt. Igen, ő volt, aki egyszer az utcán úgy lerohanta. Róla hitte, hogy eszelős. Léna mintha nem ismerte volna fel azonnal. A tekintete üres maradt és erőltetett mosollyal üdvözölte őket.
– Foglaljanak helyet! A férjem bizonyára elfelejtette, hogy megbeszélte az interjút – mondta kissé idegesen. – Kérnek egy kávét vagy teát?
– Nem, semmit! – felelte szinte egyszerre Ricsi és Anna.
Léna hozatott magának egy martinit. A vendégek összenéztek. Korai órán voltak még, nyilvánvaló volt, hogy a nő rendszeresen iszik. Az ott felszolgáló asszonynak a szeme se rebbent, megszokhatta.
– Legalább a frissen sütött croissant-okat kóstolják meg, Emma kiválóan süt!
És az említett valóban gyönyörű kifliket tett az asztalra, amelyeknek illata betöltötte a szobát. A lakás minden szegletén érződött a gazdagság. Minimalista stílus uralkodott a legkisebb tárgyon is, de ez az úgymond egyszerűség méregdrága lehetett. Anna szeme megakadt egy fényképen, amely az egyik falon lógott, ott még egy felszabadult Léna nevetett a kamerába. A mostani azonban erőtlenül tördelte a kezét, majd, amikor megjött az itala, azonnal a szájához emelte a poharat.
– Köszönjük szépen! – mondta Ricsi.
– Valahonnan ismerős nekem – nézett a nő Annára. – Melyik lapnál is dolgozik?
– Semelyiknél. Nem vagyok újságíró! – hangzott a válasz.
– Akkor maga csak elkísérte az urat? Nem is tudtam, hogy van ilyen…
– Nem, asszonyom, nem azért vagyunk itt, amit mondtunk.
Léna összerezzent. Sápadt arccal Annára nézett, majd Ricsire.
– Nem a férjem miatt jöttek? Akkor mit akarnak? Kirabolni? Nem vagyok egyedül, amint látták!
– Még véletlenül se akarjuk kirabolni – kezdte a férfi óvatosan. – Beszélgetni szeretnénk.
– Velem? Miről?
– Egy betegről, akiről ön is tudott, és ha visszaemlékszik, figyelmeztetni akart engem, hogy veszélyben van Márk. Hogy értette ezt?
Léna remegni kezdett, és már attól lehetett tartani, hogy elájul, de erősen megmarkolta a szék karfáját. Látszott rajta, hogy magába zuhan, de pár pillanattal később felemelte a fejét, és száraz szemmel, fájdalmas hangon megszólalt:
– Tudtam, hogy eljön ez a pillanat. Igen, számítottam rá. Én voltam, aki elgázoltam azt a fiatalembert.
– Micsoda? – ugrott fel Anna. – Maga? És cserben hagyta?
Hallgatás volt a válasz.
– Gyáva ember vagyok, egy rongy. Igen, otthagytam, de utána meglátogattam a kórházban, és láttam, hogy meg fog gyógyulni. Olyan boldog voltam!
– Akkor miért figyelmeztetett engem? Mit akart mondani?
– Össze voltam zavarodva, higgyék el, semmi értelmes nem jött ki a számon.
Ricsi Annára nézett, akinek piros foltok gyúltak az arcán haragjában.
– Valóban? – kiáltotta. – Az az ember ma meghalt. Pedig tegnap semmi baja nem volt. Hirtelen eltávozott, ahogy az ön férje mondta, mert van ilyen, nem?
– Én nem értem, miért mondja ezt! Szörnyen sajnálom! Akkor börtönbe kerülök… A férjem kicsinál, és vége az életemnek…
Hangosan zokogni kezdett. A másik kettő némán nézte.
– Asszonyom! – kezdte Ricsi. – Van itt még valami más is… Mi úgy gondoljuk, hogy a barátunk nem természetes halált halt.
Léna felemelte könnyektől maszatos fejét, és minden csodálkozás nélkül kérdezte:
– A férjemnek van köze hozzá?
– Igen, úgy hisszük.
– Nem csodálkozom rajta. Aki a közelébe kerül, azt biztosan tönkre teszi. Ő maga az ördög. Igen, most már tudom, hogy maga volt az a nő, akiről azt hittem, hogy a felesége, a férfinak, akit elsodortam. Bocsásson meg kérem, figyelmetlen voltam. Annyira sajnálom, hogy épp abba a kórházba vitték. Tudtam, hogy a férjem nem fogja hagyni, hogy kiderüljön, ki volt a gázoló.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy sejtett valamit? Sejtette, hogy a férje képes lenne akár megölni is?
– Ebben biztos vagyok. Mondtam már, hogy ő egy szörnyeteg. Kifelé mosolyog, belül pedig mindenre elszánt, hogy a nimbuszát senki és semmi ne rombolja le.
– Ez iszonyat! – suttogta Anna.
– Vele élni is az! Tényleg meghalt? És miből gondolják, hogy a férjemnek köze van hozzá?
– Van egy videónk arról, hogy éjszaka bemegy Márkhoz, valamit visz a kezében, aztán kijön, és Márkot utána holtan találták. – Anna szeméből kibuggyant a könny.
– Megmutatom! – nyújtotta át a telefont Ricsi, és Léna rezzenéstelen arccal nézte végig a pár másodperces felvételt.
– Biztosan ő volt. Tudom, hogy képes rá, de ezt be kell bizonyítani…
– Hajlandó lenne a férje ellen vallani? Elmondaná mindezt a rendőrségen is?
Léna megrázta a fejét.
– Ha ezt tenném, megölne.
– De ha nem segít, akkor végünk van.
– Higgyék el, nélkülem is boldogulnak! Nem mondhatok semmit. Amit tettem, azért vállalom a felelősséget! Az én életem nem fontos, én nem vagyok híres ember, ha börtönbe kerülök, senkinek nem fogok hiányozni. Jobb is lesz talán, mert ezzel a kínnal nem tudok tovább élni.
Anna és Ricsi egymásra néztek. Érezték, hogy az ott elhangzottak nem biztos, hogy elegendőek lesznek.
– De asszonyom, ha tudja, hogy férje képes gyilkolni, ha tudja, hogy ő maga a sátán, akkor nem érzi úgy, hogy másokat is meg kell mentenie tőle? – kérdezte Anna nagy sokára. A táskájába nyúlt, kivett egy zsebkendőt, és megtörölte a szemét.
– Értsék meg! Élni akarok még! Ha elítélnek és kikerülök egyszer, még élhetek, ha tartom a szám. Ha nem, a férjem bosszúja nem fog elkerülni. Megölet valakivel, és majd azt mondja, baleset volt, biztosan ittam. Neki mindent elhisznek, ő olyan ember.
– Rendben! – állt fel Ricsi. – Tulajdonképpen érthető, amit mond, és el is fogadható. Viszont mi nem hagyjuk ennyiben. Elmegyünk a rendőrségre.
– Tegyék, amit jónak látnak! Ha felkeresnek engem, biztosan nem mondok mást, mint az igazat. Hogy a kórházban mi történt, arról nem tudhatok semmit, de vállalom a felelősséget a balesetért.
Anna szinte megsajnálta a nőt. Nála meggyötörtebb, kiszolgáltatottabb teremtéssel sose találkozott. Nehezen fogadta el, hogy Márknak azért kellett meghalnia, mert Léna ivott. De a láncreakció elindult, és azzal végződött, hogy elveszített egy embert, aki az élete egyik legfontosabbja volt. A házvezetőnő kitárta előttük az ajtót, mire még a lány visszanézett, szemében könyörgés ült. Léna azonban kerülte a tekintetét.
Amikor kijutottak a házból, Ricsi elvigyorodott.
– Még jó, hogy mindent felvettem! – mondta diadalmasan. – Gondolom, ez azért nyújt majd némi segítséget, ha elindul a nyomozás. – A telefonja még mindig felvétel alatt volt.
– Micsoda? Felvetted a beszélgetést?
– Fel én! Két telefonom van, az egyik mit ad isten bekapcsolva maradt a zsebemben.
Anna a nap folyamán először mosolyodott. Arra gondolt, milyen kiszámíthatatlan az élet. Útjába sodor egy idegent, akit rövid időn belül megszeret, és elveszít valakit, akit egész életében szeretett. Vajon igazságos-e ez? Aki odafönt keveri a kártyákat, élvezi-e, hogy összekutyul mindent? Ha istennek hívják, talán jobban igyekezhetne, hogy megbocsájtónak és kegyesnek tűnjék, ahogy a hírneve mondja.
– Te fantasztikus ember vagy! – fordult Ricsi felé. – Okos és ravasz.
– Milyen igaza van, kishölgy! – nevetett a férfi. – És egy olyan ember, aki úgy érzi, a világot is ki tudja forgatni a sarkából, azért, akit szeret!
– Ez most egy vallomás?
– Igen, ez pontosan az. – Azzal átölte a lányt, és megcsókolta.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
