Olyan világban élünk, ahol egyre kevesebben és egyre kevesebbért akarnak küzdeni az emberek. A célok fogynak, és sajnos azt kell mondani, hogy a társadalom jelentős része nem akarja felvenni a kesztyűt, hogy megküzdjön a nehézségekkel. Dobjuk el, cseréljük le, tegyük félre, vagy amit a leggyakrabban mondunk: engedd el-világot élünk. Szép lassan leértékelődik minden: az emberek, a tárgyak, a kapcsolatok és azok a régi értékek, amelyek, mint nevük mondja, értékké tették a világot. A körülöttünk lévő eszközök, épületek, barátságok, szerelmek attól voltak és ma is attól különlegesek, hogy időt, energiát és nem utolsó sorban figyelmet fordítunk vagy fordítottunk rájuk.
Kapcsolataink is épp ezek hiánya miatt változnak meg. Amikor úgy reagálunk, hogy nincs időnk, akkor érdemes egy pillanatra megállni. (ennyi időnk csak van!) Nincs időnk? Nemcsak azért nincs, mert esetleg rosszul gazdálkodunk, hanem azért, mert olyasmikre pazaroljuk, amik nem visznek előre. Nem lehet nem említeni az internet világát, amely életünk szerves része és azon túl, hogy millió haszna van, kára is jelentős. Elfordulunk egymástól, mert úgy hisszük, a rengeteg információ által többek leszünk. Valljuk be, tényleg fontos nekünk, hogy Brazíliában vonatbaleset volt, vagy Dánia partjainál elsüllyedt két hajó? Olyan éhséggel vetjük rá magunkat azokra a hírekre, amelyek nélkül boldogan élhetnénk, mintha testünk-lelkünk ki lenne éhezve, miközben nem vesszük észre, hogy kik élnek és mit csinálnak körülöttünk. Kapcsolataink rég sorvadásnak indultak, mert már nem akarunk küzdeni értük. Eszünk ágában sincs valóban meghallgatni a másikat, szép szavakat mondani, és segíteni is egyre ritkábban akarunk. Túlságosan fontosak lettünk önmagunk számára, miközben azzal küzdünk, hogy sehol nem tudunk megfelelően teljesíteni.
E hosszú bevezető után térnék rá a szerelemre, az ismerkedésre, hiszen ez az alapja minden együttélésnek, házasságnak. Még vannak köztünk olyanok, akik azt mondják, nem adják alább, nekik számítanak a régi értékek: ápoltság, őszinteség, bizalom, hűség és még sok. Ők maradnak legtovább egyedül, mert akármennyire igyekeznek, a társadalom nagy része nem ezt teszi. A kémiával, az azonnali reakciókkal vagdalkozik, és esze ágában sincs a legtöbb embernek megismerni a másikat. Nincs hozzá türelme, és azonnal lép. Ha nem kaphatja meg, amit akar, eltűnik az éterben. Minek pazarolná önmagát vagy a lehetőségeit, mondja. A válasz egyszerű: talán mert értelme volna esélyt adni a másik félnek, hogy kiderülhessen róla, hogy milyen is valójában. A találkozás, csetelések az elején semmit nem mondanak el a benne lévőkről, hisz mindenki igyekszik a legjobb színben feltüntetni magát, és szeretné, ha érdekesnek, izgalmasnak találnák. Ezért görcsöl, lódít és fényezi magát. Ez nem a valódi énje, viszont felmerül a kérdés, szükség van-e a valódira? Akarjuk-e?
Ha nem, akkor pontosan elég az, amit kapunk, aztán lépünk. Megállni nem tudunk, nem merünk, mert a világ azt sugározza, hogy aki áll, aki lassú, az lemarad, netán gyenge vagy beteg. Haladni kell mindenáron. Hiszen sok-sok hal van a vízben. Mégis mi van akkor, ha kifogtuk az aranyhalat, de kissé megkopott, és mielőtt megszólalna, vissza is hajítjuk? Sokat panaszkodunk arról, hogy mindenki dobálózik az érzelmekkel, nem hallgat meg bennünket érdemben, de vajon mi ezt tesszük?
Mivel könnyen dobnak bennünket, értékünk csökken. Ezt érezzük minden egyes sikertelen próbálkozás után. Igen nehéz elhitetni önmagukkal, hogy különlegesek vagyunk, ha nem ez a visszajelzés jön. És lassan, de biztosan kezdjük elhinni, hogy nekünk jó a kevesebb is. Nem kell, hogy mindenek felett rajongjanak értünk, hisz az olyan snassz. Nem kell, hogy udvariasan előreengedjenek az ajtóban, lesegítsék a kabátunkat, mert annak is lejárt már az ideje. Hagyjuk, hogy szavunkba vágva meséljen a másik kizárólag önmagáról, mi pedig igyekszünk türelmet és önfegyelmet gyakorolni, elvégre azok jó tulajdonságok. Megpróbáljuk nem észrevenni, hogy ötleteink, vágyaink, terveink háttérbe szorulnak, és a társunk igényei sokkal többször kerülnek kielégítésre, mint a mieink. Azt tanultuk, hogy hallgassuk el, ha valami bánt bennünket, mert fárasztó a folytonos panaszkodás, ezért lassan a legelemibb érzéseinknek sem adunk hangot, nehogy hisztinek minősüljön.
Hagyjuk, hogy a munkánk mellett, legyen az bármilyen jelentős, értékes, mégis a miénk maradjon a gyereknevelés, a gyerekről való gondoskodás és a háztartás vezetése is, miközben ezeket a munkákat láthatatlannak tekintik sokan.
A nők sokkal kevésbé hiszik el, hogy tudnak valamit, hogy a képességeik kiemelkedőek, mert zsigerileg azt ültették el bennük a századok, hogy kevés dologra alkalmasak. Ha így lenne, nem lennének női vezetők, informatikusok, kutatók, feltalálók és még sorolhatnám. A kevés dolog, amire lenézve céloznak még mindig sokan: a gyereknevelés, a házimunka, a család egyben tartása és még rengeteg. Hiába mondjuk, hogy igen, ezek is számítanak, mégse beszélünk róluk úgy, mintha kiemelkedő tevékenységek lennének, pedig nélkülük összeomlana a világ.
A nők még mindig hagyják, hogy a férfitársadalom félresöpörje az értékeiket, mert egy ambíziózus, kitartó és önmagát jól ismerő nőnél kevés veszélyesebb létezik. Ezért még a 21. században is arra neveljük a lányainkat, hogy várjanak a királyfira, ami hatalmas hiba. Tudjuk, hogy nem sok királyfi létezik, és akiket meg láthatunk, azok foglaltak. Érdemes lenne arra felkészíteni lánygyermekeinket, hogy megálljanak a saját lábukon, hogy ne érjék be azzal, hogy eltartják őket, hogy vágyaikat ne tolják a férfiaké mögé. Mindezek mellett viszont a fiúkat is arra kellene nevelni, hogy tiszteljék a másik nemet, hogy érezzék bennük az egyenrangú partnert, mindemellett legyenek udvariasak és kedvesek velük. Egy kisfiú sose üthessen meg egy lányt még játékból sem. Természetesen fordítva sem. A lányok sincsenek feljogosítva arra, hogy durvák legyenek, mondván, őket nem bánthatja senki.
A világ sohasem kerek. Néha, ha boldogok vagyunk, akkor talán annak látjuk. Viszont csakis rajtunk áll, hogy mit hiszünk el belőle, mivé alakítjuk, és az meg pláne, hogy milyenné neveljük a gyerekeinket. Ha van hozzájuk elég erőnk, időnk és türelmünk. Ha nincs, majd neveli a tévé és az internet, viszont akkor csodálkoznunk sem szabad, hogy mivé is lettek…
