„Ha túl sok fájdalom és öröm ér egyszerre, és ebbe belefáradunk, akkor erre egyes indián törzseknél ezt mondják: most megállunk és megvárjuk a lelkünket, míg utol nem ér.” Paeli Suutari
Valóban meg kell állni és át kell gondolni a túl sok örömöt és fájdalmat. Túl gyakran azért nem akarunk megállni, túl gyakran nem akarunk számvetést csinálni, talán mert ez nem mindig kellemes. Nem jó magunkban azzal szembesülni, hogy nem azon az úton haladunk, amin szeretnénk, hogy nem vagyunk otthon a lelkünkben, hogy a kapcsolataink már rég nem azok, amikben szeretve vagyunk. Nem jó látni a tükrünket, mert ijesztő az a kép, amivel ott virít. Szorongást kelt bennünk, hogy nem olyannak hisszük magunkat, amilyennel egyszer egy nem jó napunkon szembesülünk. Ilyenkor a legjobb menekülés a munka, a napi rutin, a hajtás, mert akkor nincs idő rágódni.
De aztán jön valami, ami megállít.
Egy betegség, egy baleset. Kezdetben csak kis kavicsokkal dobál bennünket az élet, de ha nem akarjuk észrevenni ezeket, akkor a kövek jönnek. Minden betegségünk, balesetünk legyen az egyszerű konyhai vagy közúti, vagy csak egy könnyű bokarándulás, jelzés.
Vedd már észre, hogy nem a helyeden vagy,
szólnak le fentről, vagy akárhonnan, csak figyeljünk fel rá. Az, aki utálja a munkahelyét és váratlanul egy rossz lépéssel lábát töri, amely nehezen gyógyul, szinte kiabálja utánunk, hogy hé, keress más lehetőséget. A gyerekünk, ha folyton beteg, egyik náthából a másikba esik, utána fáj a gyomra majd himlős lesz, többféle módon közli, hogy nem jó helye van az óvodában, az iskolában. Persze, lehet ez egy keményebb téli időszak is minden belemagyarázás nélkül, mégis, mégis jeleket ad.
Betegnek lenni olykor jó. Ezt mind átéltük, hisz gyerekként, betegen minden figyelem ránk irányul, lehetünk gyengék, elesettek, szánandóak, senki nem gondol mást, csak azt, hogyan is szeretgessen bennünket, hogyan könnyítsen az állapotunkon. Felnőttként is lehet élvezni a betegséget, a könnyebb balesetet, mert rögtön kiderül, ki figyel ránk. Betegként hatalmas érzékenységgel vesszük észre, hogy kinek vagyunk fontosak. Ki tesz értünk, ki ápol odaadóan, ki az, aki a rosszban is mellettünk van. Jó érzés fogadni a sajnálkozást, még jobb kinyújtózni az ágyban és várni, hogy körülugráljanak. Ilyenkor a lelkünket is gyógyítjuk. Hangsúlyozom, ez könnyű betegségeknél van így, bár vannak emberek, aki megbetegítik magukat akár hosszabb időre is, csakhogy kicsikarják a körülöttük élők odafigyelését.
A baleseteink is komoly figyelmeztetések. Nagy a teher, elfáradtál, állj meg! Pihenj meg. Tedd le a terhet! Legyél kicsit könnyedebb, lazább! Amíg nem ér bennünket baj, addig szinte sebezhetetlennek tűnünk. A kocsink páncélautó, a házunk egy erődítmény, a kertünk meg a paradicsom. Aztán, ha beüt a krach, nagyon gyorsan rájövünk arra, hogy milyen kis porszemek vagyunk a világmindenségben. Még azt sem mondhatom, hogy a fogaskerék nem működik nélkülünk. Nem vigasz, sőt épp a legelkeserítőbb érzések egyike, hogy nem vagyunk pótolhatatlanok. Naponta potyog ki ezer meg ezer alkatrész, és mégis másnap reggel felkel a nap.
Ezért kellene tényleg megállni olykor. Nem panaszkodni, nem pletykálni, nem méltatlankodni, nem várni másoktól, hogy boldoggá tegyenek.
Csak örülni annak, hogy vagyunk. Hogy még vagyunk, lélegzünk, tudunk nevetni és látjuk felkelni a napot.
Hálásnak kellene lennünk minden egyes új esélyért, azért, hogy megláttuk minden napban az új hajnalt, azt, hogy halljuk, ahogy a szomszéd kutyája túl hangosan ugat, hogy a gyerekeink megint marják egymást, hogy a párunk megint a tévé előtt horkol, de tagadja. Mert ez azt jelzi, hogy még megvagyunk ebben a világban, még részesei vagyunk a nagy körforgásnak. Nem kis dolog ez… Csak elfelejtjük észrevenni a rosszban a jót, pedig ott rejlik benne.
fotó: Pinterest
