Gyakran beszélünk arról, hogy milyen könnyen kiszaladnak a szánkon olyan mondatok, ítéletek, amelyek bántóak, és ha nem akarunk sajnálkozni, annyit mondunk, dolgozza fel, aki kapja. Mindeközben szenvedünk mások durvaságától, faragatlan megjegyzéseitől és kéretlen kritikájától. Vannak olyan mondatok, megjegyzések, amelyek szándék nélkül is mély sebeket ütnek. Elgondolkodtató, hogy vajon miért nem bánunk kesztyűs kézzel másokkal, miközben szeretnénk, ha velünk kedvesek lennének. Biztosan megtapasztaltuk már, hogy mennyire szívesen térünk vissza olyan üzletbe, országba, ahol azt éreztük, őszinte az emberek mosolya, és akkor is szívélyesen bántak velünk, ha nem származott belőlünk hasznuk. Ezt például a déli népeknél jóval gyakrabban megtapasztalhatjuk, mint idehaza. Az olaszok, a görögök, a spanyolok jóval lazábban és lelkesebben tudnak szóba állni idegenekkel, mint mi itt, Közép-Európában. Pedig nem győzzük eleget hangoztatni, hogy a jó szó ingyen van. Úgy látszik, mégsem.
Az is megfigyelhető, hogy bár olyan világot élünk, hogy a gyerekeknek gyakorlatilag bármit szabad, és megkaphatnak mindent, amire ránéznek, mégis olykor becsméreljük őket, megfosszuk attól a lehetőségtől, hogy kibontakozzanak, vagy egyszerűen elintézzük mondandójukat két mondattal, de megvesszük nekik a legdrágább holmikat. Úgy gondolom, minden kedves olvasóm kapott olyan mondatokat életében, amelyek sose törlődtek ki az agyából. Mondhatta ezt a nagymama, a szomszéd, az adott szerelem másik tagja, de akár tanár, barát vagy szülő is. Természetesen ezek a mondatok, akkor ütöttek nagyot, ha igazán a szívünkbe találtak. Azt is hozzá kell tennünk, hogy nem mindig a rossz szándék vezérelte őket, inkább a meggondolatlanság, bár a gonoszságot se hanyagolhatjuk el, mint tényezőt.
Előfordult, hogy lekövéreztek bennünket, terhesnek néztek, pedig csak felszedtünk pár kilót, vagy a gyerekünk érdekében javasolták, hogy fogjuk diétára, mert dagadt. Vagy szimplán hülyének, ostobának vagy szenilisnek mondtak bennünket, nem beszélve arról, hogy valaki szemünkbe mondta, hogy csúnyák és jelentéktelenek vagyunk. Netán igénytelenek vagy felelőtlenek?
A boomer vagy X generáció tagjai valószínűleg bőséggel kaptak odahaza hideget-meleget, mert a dicséret nem volt szokásos akkoriban. Jómagam is megkaptam anyukámtól, hogy ne mosolyogjak, mert akkor csúnya vagyok, vagy hordjam a szemüvegem rendesen, mert akkor legalább nem látszik a nagy, görbe orrom. A mosoly elég gyorsan lehervad ilyenkor az ember arcáról, és hosszú időn át nem nyílik újra. Pontosan így voltam én is ezzel, hiszen fényképeken attól kezdve csak zárt szájjal meredtem a kamerába. Hisz anyukám megmondta… Eltelt pár évtized, mire megértettem, mekkora károkat okozott bennem az az odavetett vélemény, amire persze én emlékeztem, ő már nem. Arra szeretném kérni a kedves olvasókat, mondják el bátran, írják le, mi az, ami szíven ütötte őket, és nem tudták kitörölni az emlékezetükből! Már az is nagyon sokat segít, ha leírják, kibeszélik, és megértik, hogy nincsenek kőbe vésve ezek. Szívünk kőtáblája, ahogy elméjükk is, újraírható. Szórjuk ki együtt a sok negatív odamondogatást, kéretlen véleményt, és miközben ezt tesszük, jusson eszünkbe, vajon mi nem vagyunk hasonlók azokhoz, akik másokat aláznak, sértegetnek okkal vagy ok nélkül?
Szóval, jöjjenek a legfájdalmasabb mondatok, amelyeket egyszer s mindenkorra ki akarunk radírozni, hogy helyükre újakat írhassunk!
Kép forrása: Pinterest
