Két éve Triesztben jártam. Tavasz vége volt. Este hat körül kiültünk egy tágas térre és izgalmas mozizásba kezdtünk. Nem mozizásnak indult, inkább fáradt lábak pihentetésének.
Mégis akarva-akaratlanul egy olasz film közepébe csöppentünk, és elöntött bennünket valami lágy nosztalgia a régi után.
Az emberek ráértek szombat este lévén. Andalogtak, beszélgettek. A gyerekek körülöttük rohangáltak, ráncigálták egymást. Valaki mindig fél szemmel figyelte rájuk. A többiek hangos nevetéssel, érdeklődő tekintettel lesték egymás mondanivalóját. Áradt belőlük a derű, a kedvesség. Egy szót sem értettem a beszélgetésből. Lehetett az a jó olívatermés vagy egy újabb spagetti recept, vagy csak a fénylő, olasz napsütés, mégis olyan életörömmel nevettek, hogy belesajdult a szívem.
Nem is olyan régen nálunk is kiültek az emberek az utcára, kártyáztak, csevegtek. Szóba került a termés, a rossz bor, amit kortyolgattak, de a falu pletykái is, hisz mindenki tudott a másikról mindent. Ezen persze lehetett bosszankodni, de valahogy senki nem haragudott érte. Megszokott volt. Gyermekkoromban szombatonként összeült néhány család, bandázásnak hívták ezt.
A férfiak a világmegváltó focit elemezték, az asszonyok meg jóízűen pletykáltak, vagy receptet cseréltek, hiszen ez is elmaradhatatlan volt. A gyerekekre csak félig ügyeltek. Hagyták őket bújócskázni, futkározni odakint és senki nem loholt utánuk, hogy jaj, elesnek és akkor azonnal orvoshoz kell vinni őket. El is estek, sírtak, majd felálltak, megtapogatták fájó térdüket. Semmi Betadine meg éktelen jajgatás. Egy percen belül futottak tovább és azon törték a fejüket, hogy hogyan tudnának minél jobban elbújni a tüskés bokrok között.
A felnőttek nem ócsárolták egymást habzó szájjal. A politikáért sem mentek ölre. Nem szakadtak meg ilyesmikért évtizedes barátságok. Tudták, hogy a politikusok amióta a világ a világ, nem a kisemberekért vannak. A kisemberek gondja számukra mindig is kis gond marad.
A városban sem volt ez másképp. Még jól emlékszem a Városligetben sakkozó férfiakra, akik lábánál kannás bor lapult segítségnek. A lakótelepi gyerekek együtt játszottak a nem EU szabványos játszótereken. Csak a szürkület csalogatta őket haza, nem a mobiltelefon. A körgangos folyosókon összefutottak a szomszédok, köszöntek, megálltak pár szóra. Nem tettek úgy, mintha örökösen elfoglaltak lennének.
Az emberek akkor talán valódi érzésekkel kérdezték a másiktól, hogy hogy van és a választ is megvárták. Nevetve tudtak mesélni a csípőműtétjükről, a csinos nővérkéről a kórházban, és hogy a mellettük lévő ágyon egész éjjel, gőzgép módjára szuszogott valaki. Még galambokat is eregetett.
Ha kisgyerek csatangolt az utcán, biztosan kifaggatta valaki, eltévedt-e, van-e valami gondja. A buszsofőr, a trafikos néni szemrebbenés nélkül rászólt a gyerekre, ha az az orrát túrta, még akkor is, ha az anyukája ott volt mellette. És az anyuka ilyenkor elpirult, restellte magát erősen. Nem jutott eszébe válogatott módon kioktatni senkit arról, hogy ő tudja, mi a feladata.
Nem állítom, hogy régen csodavilág volt. Gond volt akkor is, gazdagabbak sem voltak az emberek. Szitkozódtak, pereltek istennel, emberrel, ha kellett ölre is mentek. Nyíltabban fel merték vállalni a véleményüket. Kevesebb volt a méregkeverés, ellenségeskedés. Vagy csak a falakon belül maradt. A szomszéd tehenének nem kellett naponta háromszor megdöglenie, elég volt ritkábban is.
A derű, az önfeledtség, a játékosság, mintha egyre kevéssé hatná már át a mindennapjainkat. Annyira fontosak lettünk a saját életünkben, hogy elfeledjük, minden perc ajándék a Sorstól, az Élettől, Istentől, vagy ki minek hívja. Megfeledkezünk halandóságunkról és öntelt módon hisszük, időnk végtelen. Az ajándékba kapott órákat, napokat, lehetőségeket nem használjuk fel jól. Keveset nevetünk felszabadultan.
Ám, ha egyszer megváltozna minden, mert az akár egy pillanat műve, hatalmas dologgá tud válni a felkelő nap, a hársfa illata, egy idegesítő légy.
Csak nehogy túl késő legyen!
fotó: Pinterest
