Minap egy ismerőssel beszélgetve döbbentem rá, hogy milyen erősen bele tudunk ragadni egy rossz helyzetbe, vagy egy rossz döntés következményeibe. A Z Vagy Y generáció tagjai manapság sokkal rugalmasabban kezeli a döntéseit, mint az idősebbek nagyrésze.
Sokunkat arra szocializáltak, hogy tartsunk ki bármi áron. Viseljük el a rosszat, tűrjünk, mert akkor erősödünk. Ez azonban féligazság. Lehet, hogy erősebbek leszünk egy bizonyos idő után, de az is benne van a pakliban, hogy rossz döntéseink egy életre megnyomorítanak bennünket. Generációkon keresztül hallottuk, tapasztaltuk, hogy szüleink, nagyszüleink véres verítékkel ragaszkodnak valamihez, ami nem is fontos nekik, de a megszokás, az önmaguk felé támasztott igények nem engedik őket szabadulni. Ha valaki belépett egy házasságba, és idővel rájött, hogy az tévedés volt a számára, akkor se tett mást, mint tűrt. Ez ma sincs másképp sok helyen. A nők még mindig sokkal inkább hallgatnak, próbálnak nem nyakig süllyedni a mocsárban, mert tudják, hogy a környezetük elítélően nyilatkozna róluk. Azt mondja a dal is, hogy a jó asszony mindent megbocsát…Nem, az a nő bocsát meg, aki vagy nagyon szeret, vagy nincs más választása, esetleg gyáva, erőtlen, vagy egyszerűen nem tud saját magáért kiállni.
Hasonlóképpen vagyunk a munkahelyen is. Egy mai fiatal otthagy csapot-papot, ha nem felelnek meg neki a feltételek, míg az idősebbek többet mérlegelnek és ennek nem feltétlenül a koruk az oka, inkább az addigi tapasztalataik vagy a képzettségük. Ha valami rossz, méltatlan, megalázó a számunkra, az lenne a legfontosabb, hogy felismerve ezt, ne vesztegessük az időnket, erőnket és motivációnkat, hanem könnyed búcsút intve keressünk más lehetőséget.
Miközben ezt írom, az jut eszembe, hogy az idősebb generációban viszont van kitartás, felelősségvállalás, és nem önmagát látja a középpontban. A friss pályakezdők azonban válogatnak, közlik, hogy mennyit érnek, és semmiképp nem vállalják el a munkát, ha nincsenek plusz juttatások, jutalmak vagy netán megfelelő Wifi-kód az adott helyen. Lehet, hogy képzettebbek, viszont a munkához való hozzáállásuk erősen megkérdőjelezhető. Érdemes bemenni egy cukrászdába, boltba, és máris láthatjuk, hogy a fiatal eladók egy része csak testileg van jelen a munkahelyén.
Mindeközben a negyven, ötven felettiek elviselnek szinte mindent, csak azért, mert úgy nevelték őket, hogy nem szabad feladni. Tűrik a pofonokat, a megalázást, a beszólogatásokat, a kapcsolatokban a fizikai és a verbális bántalmazást, mert úgy hiszik, ezek által többek lesznek. Azt mondják később büszkén a világnak, hogy lám, kibírtam. Bántottak, de itt vagyok. Ez félelmetesen hangzik, hiszen senkinek nem szabadna megengednie, hogy úgy bánjon velünk, mint a cselédjével. Nem vagyunk egyetlen ember, kapcsolat, házasság kapcarongyai sem. Ezt a fajta neveltetést, gyengeséget, elnyomást le kellene már vetkőznünk, és ha munkamorálból nem is, de erről sokat tanulhatnánk a mai generációtól. Ők már sokkal inkább ki mernek állni magukért, a gondolataikért, a körülményeik javításának eléréséért. A fizetésről nem is beszélve. Nem, nem hagyhatjuk, hogy olyan helyzetben éljük a mindennapjainkat, amelyben szenvedünk, és már attól sírhatnékunk támad, hogy rágondolunk. A férfiak talán nem sírnak, de gyomorfekélyt idéznek elő magunknak, mert tudják, hogy az az állapot, amiben vannak, elviselhetetlen.
Azért nem maradhatunk meg a rosszban, mert beleroppan a lelkünk. Ha ez megtörténik, és ez nem látványos, mint egy kéztörés, akkor a testünk elkezd betegségeket generálni. Fájni kezd a fejünk, a gyomrunk, aztán a hátunk, vállunk, és a terhek, amelyeket cipelünk lassan összenyomnak bennünket.
Hogy mi a rossz, és meddig bírjuk el? A rossz az, amitől pocsékul vagyunk. Amikor már reggel fáradtan és szomorúan kelünk fel. Hogy ki meddig tudja elviselni a számára elviselhetetlent, az a körülmények, a nehézségek súlyától függ. Mindezzel nem azt akarom sugallni, hogy minden probléma előtt vissza kell hőkölnünk vagy a homokba kell dugnunk a fejünket, hátha magától megoldódik. Viszont hallgatni, csendben vergődni se szabad a végtelenségig, csak azért, mert valaha a szüleink generációja ezt verte belénk. A világ változik, ha tetszik nekünk, ha nem. Muszáj megtalálnunk azt az utat, amely a jó, a jobb felé vezet.
Ha régóta kínlódunk, és már ezer dologgal próbálkoztunk, ideje lépnünk. Még akkor is, ha ehhez irdatlan bátorság kell. Másik munkahelyet, jobb körülményeket valószínűleg találni fogunk, de ugyanez vonatkozhat a házasságra is, mert olykor egyedül élni felszabadítóbb, sőt könnyebb, mint a külvilág felé azt mutatni, minden rendben, közben meg belehalunk a magányba, a megalázottságba vagy a folytonos küzdelembe.
A pohár mindenkinek akkor telik be, amikor eleget töltött bele a rosszból. Mindenki megérzi azt a pontot és a lehetőség adva van. Ha élünk vele, jobb lesz, ha nem, akkor marad a panasz, a kétségbeesés, és önmagunk szisztematikus tönkretétele. Ha erre azzal vágunk vissza azonnal, hogy nem rajtunk múlik, akkor kicsit önmagunkat csapjuk be. Az esetek nagy részében igenis rajtunk áll, mennyit akarunk még szenvedni.
Ha képesek vagyunk őszintén megfelelni, eljöhet a változás ideje. És ne fogjuk a nyuszira saját gyávaságunkat. Nincs értelme.
