Mindannyian ismerjük a hagyományos tanévzárókat, amelyeken hosszú, dagályos beszédek hangzanak el, miközben tömött sorokban várakoznak a tűző napon szülők, gyerekek és maguk a pedagógusok is. Sokan meghatódnak, mások csendes szomorúsággal vagy egykedvűséggel veszik tudomásul, hogy róluk megfeledkeztek, nem kapnak vastapsot, hiába küzdöttek. Mára sok minden megváltozott, ideje lenne a tanévzárót is a gyerekek jelenéhez igazítani. Kérdezhetnék, mi a gond a hagyományossal, a válaszokat tudjuk, csak nehezen engedjük el. Nevezzük hát néven:
Június végén sok iskola udvarán pokoli hőség van, de a tantermekben sem jobb a helyzet. A gyerekek ünneplőben álldogálnak víz és árnyék nélkül. Ez kellemetlen és egészségtelen is. Az események hosszúak, személytelenek, és a forgatókönyv évről évre sem változik. Kezdődik az igazgatói beszéddel, üres szólamokkal, dicséretekkel, versekkel, és kevés az őszinte pillanat, amit a gyerekek magukénak éreznének. Mindig csak a kiválókra terelődik a figyelem, a közepes láthatatlanná válik és ettől kínosan érzi magát.
Sokan nem azért nem teljesítenek jobban, mert lusták vagy nemtörődömök. Képességei talán nem megfelelőek. Ők is megdolgoztak a hármasért is, de ez nem sokakat érdekel. Az ünneplés csak a kiválókról szól, pedig a tanév során minden gyerek mögött ott van a küzdelem és a fejlődés. Önmagához képest sok gyerek tett lett többet az asztalra, mintsem gondolnánk, de rájuk nem figyelünk. Folyamatos versenyszellemet teremtünk, és csodálkozunk, hogy gyerekeink frusztráltak.
Hogy milyen lehetne egy valóban jó tanévzáró?
Mi lenne, ha rövid és tartalmas esemény lenne egy árnyas parkban vagy az erdő szélén, ami éppen adódik. A gyerekek szép ruhában ülhetnének a fűben, kényelmesen, az időjárásnak megfelelően. Az igazgató tömör beszédet mondana, épp csak pár mondatot, majd később a pedagógus elbúcsúzna személyesen az osztályától olyan mondatokat mondva, amelyekben szó esik arról, ki miben fejlődött. A tanévzárót követhetné egy közös piknik, zenélés, ahol eszegetnének, játszanának és hideg limonádét innának. A gyerekek beszélgethetnének és elköszönhetnének egymástól és tanáraiktól. Kis mozizás is beleférhetne, ha kivinnének vetítővásznat, vagy közösen énekelhetnének, táncolhatnának mindannyian.
A bizonyítványokat pedig egy másik időpontban az osztályteremben kapnák meg a gyerekek. Itt se a jegyeken lenne a hangsúly, hanem azon, hogy tanultak, kitartottak és teljesítettek egy újabb évet. Lehetne mindez egy emberi, melegszívű esemény, amelyben jelen van a diák, a tanár, az osztálytárs, a barát, és adhatna maradandó emléket, hiszen mindenki emberként szerepelne, nem pedig úgy, hogy méregetik.
Egyszer ennek is eljöhet az ideje, mert bár a hagyományok ápolása fontos, de vannak olyanok, amelyekre nincs már szükség, de igény se. A változások velünk vannak, és ahogy megtanuljuk kezelni őket a mindennapokban, úgy kellene beengedni őket az iskolákba, óvodákba is, mert ez a világ már nem az, amit mi harminc-negyven éve jónak hittünk. Akkor se szerettünk mindent, de nem jutott eszünkbe, hogy esetleg mást is tehetnénk. Ma viszont számtalan lehetőséggel élhetünk… Ha merünk, ha van bennünk kreativitás és hajlam az újra.
Kép forrása: Pinterest
