Amióta világ a világ, akik benne élnek, gyakran elgondolkodnak azon, hogy milyen lenne vagy lesz a világ, ha ők már nem lesznek. Talán a gyerekkorban a legkönnyebb úgy élni, hogy nem gondolunk a holnapra, ahogy a tegnapra se. A gyerekek csak a jelen léteznek ezért mernek önfeledtek és vidámak lenni, ha a körülményeik engedik. Ők tudnak a legnagyobb bajban is magukba húzódni úgy, hogy ne hallják, lássák a körülöttük lévő borzalmakat, de akár a jót se. Mind vágyunk egy ilyen világra időnként.
Ha volna lehetőségünk, vajon lennénk-e olyan bátrak, hogy kipróbálnánk mondjuk egy évre, hogy megfigyeljük, milyen lenne a világ jelenlétünk nélkül? Vajon vagyunk-e annyira fontosak és értékesek, hogy meglátszódjon a hiányunk? Kezdjük azzal a lehetőséggel, hogy nem is léteztünk. Pontosan olyan ez a helyzet, mint az örökérvényű Az élet csodaszép c. amerikai filmben, ahol James Stewart el akarja dobni magától az életét kétségbeesésében. Ekkor őrangyala feltárja előtte azt a világot, amely nélküle peregne.
Ha nem lennénk, akkor nem lennének gyerekeink vagy unokáink. Barátnőnknek más barátnője lenne, és szerelmünk egész más lányokkal ismerkedne vagy venne feleségül. Szomszédunk, ha ott is lakna, máshoz járna kölcsönkérni tojást meg lisztet. Nem nekünk szólna a magas fű miatt, és talán a ház se lenne meg, amit mi építettünk egykoron. Eggyel kevesebb jó vagy rossz tanuló lett volna az osztályunkban, és az osztálykiránduláson nem bennünket kellett volna kihúzni a bokáig érő patakból, mert belcsúsztunk. Szüleinknek rajtunk kívül más gyereke lehetne, vagy testvéreink nem úgy lennének ketten, hárman, ahogy most.
Nem mi taníthattunk volna írásra sok diákot, vezetésre sok jövendő sofőrt, nem a mi kezünk munkáját dicsérte volna Maja menyasszonyi kontya, sminkje vagy ruhája. Nem velünk beszélte volna meg valaki a gondjait, és nem tőlünk várt volna tanácsot Tamás, Péter és Kata, amikor házassági gondjaik voltak. Felsorolni is lehetetlen, nem beszélve arról, ha orvosok, mentősök, pilóták vagy ügyvédek lennénk, de mondhatnánk villanyszerelőt, sofőrt és ügyintézőt is.
Hogy jobb lenne-e akkor a világ, nem tudjuk, és ez így van jól, ahogy az is, hogy nem sejtünk semmit arról, mi lett volna, ha megszületik az a babánk, aki elment, vagy akiről kiderült, hogy beteg lett volna. Vagy azt se tudjuk szerencsére, hogy jól vagy rosszul döntünk akkor, ha engedjük lekapcsolni szerettünket egy gépről. Egyetlen dolog azonban száz százalékban kimondható: létünk akármekkora porszem is a mindenségben, szükség van rá, mert csak általunk lehet minden olyan, amilyen.
És akkor jöjjön a fájóbb, az, amikor hirtelen kilépünk a körforgásból. Menne tovább az élet? Természetesen igen. Lenne valaki, aki helyünkbe lépne, és bármilyen fájdalmas is lenne látni, pótolhatók vagyunk. Dolgainkat szép lassan vagy kidobnák, elajándékoznák, képeinket, ha még vannak egyáltalán, pár éven belül a fiókba süllyesztenék. Elhalványodna hangunk, arcunk, mosolyunk mások emlékezetében, és a legdrágább holmijainkat, tárgyainkat is eladnák. Más vezetné a kedvenc kocsinkat, házunkban mások élnének, és az idő múlásával már azok emlékeiből is kivesznénk, akik sokáig szerettek bennünket. Lassan a nevünk is feledésbe merülne. Ha nem hisszük el, akkor gondoljuk végig, hányan tudják ükapjuk vagy ükanyjuk nevét?
Sajnos, az élet úgy van kitalálva, hogy múljék, és mi, ha részesei vagyunk, éljük meg jól. Ha nem tesszük, elégedetlenek és keserűek leszünk, és öregkorunkra terhére leszünk másoknak felesleges tanácsainkkal és idegesítő viselkedésünkkel. Rajtunk áll, és ez a szabad akarat lényege, hogy mivel töltjük meg napjainkat, élményeket gyűjtünk-e vagy tárgyakat. Amink van, az bennünk van, sokszor még az emlékeink is cserben hagynak bennünket, nem beszélve a pénzről, amivel csak megfogató dolgokat vehetünk. Az egészség, a harmónia, a nyugalom megfizethetetlen, mégse törekszünk rá. Pedig tényleg nem számít mennyink van a bankban, a párnahuzatban, de a cipőink, táskáink és ékszereink is értéktelenek, ha testünk felmondja a szolgálatot.
Milyen furcsa szerzet az ember! Nem bírja és nem is akarja feldolgozni a tényt, hogy múlandó és felejthető. Ha ezt el merné fogadni, talán másként viselkedne. Az öröklét azonban senkit nem fenyeget, mert a forrás vagy a Bölcsek köve még mindig olyan helyen van, amelyet földi halandó nem lelt meg.
