Amikor egy gyerek megszületik, egy bizonyos, nem ő kérte az életet. Nem kérdezte meg senki tőle, milyen családot akar, megfelelnek-e neki a körülmények. Ezért hatalmas a szülők felelőssége arról, hogy vállalják-e. Az első és legfontosabb kérdés az, hogy tudnak-e gyerekük számára szeretetet, biztonságot, kötődést és otthont biztosítani. De a felelősség itt nem ér véget. A gyerek nem játékszer, amit megunhatunk, amit el lehet dobni, ha kényelmetlenné és unalmassá válik. Ember, és ez életre szóló kötelezettséget jelent.
A szülő mellett felelős a társadalom is, mert a gyerekek védelme közös ügy. Mindenkinek kötelessége, aki ebben a társadalomban él, hogy reagáljon arra, ha egy gyerek kiszolgáltatott, ha bántalmazzák, vagy elhanyagolják. A gyerekek nem lehetnek társadalmi melléktermékek, kórházban felejtett problémák.
Amikor egy társadalom felemeli szavát, amikor rendszerben gondolkodik, amikor támogatja a családokat, akkor gondoskodik a gyerekekről. Ez nem jótékonyság, hanem alapvető kötelesség. A társadalomnak az a feladata, hogy a családtámogatások megfelelők és elérhetők legyenek, hogy legyen elég megbecsült nevelőszülő, aki vállalja azokat a gyerekeket, akiket nem visznek haza. Legyen hatékony, érzékeny. Azt kell tudnia, hogy a gyerek nem tulajdon, nem erőforrás, hanem siker, biztonság és önmagáért való érték. Ha nem így tesz, akkor az egész társadalom veszít, megreked, mert a jövő esélye csökkeni kezd.
Ha Magyarországról beszélünk, akkor kimondhatjuk, a kérdés vészesen aktuális. Minden évben legalább 300 csecsemőt hagynak a kórházakban. Ezek a gyerekek a születésük pillanatától árvák. A gyermekvédelemi rendszerben ellátottak száma évről évre magasabb. 2023-ban 23800 kiskorú élt intézetekben, gyermekotthonokban, és nekik nem sikerült családba kerülniük.
Sajnos, nincs nyilvánosan átfogó, megbízható adat arról, hányan szenvednek szexuális erőszaktól, elhanyagolástól. És akkor még azokat meg se említettük, akik nem kerülnek be a statisztikákba.
Ez a valóság: gyerekek születnek meg úgy, hogy már első óráikban sem kellenek senkinek. Őket magukra hagyja a rendszer. Ők sajnos olyan körülmények között nőnek fel, ahol senki nem tud és nem akar megfelelő támogatást nyújtani. Ez nem statisztika, a sorsuk ezáltal megpecsételődött, és álmaik elérhetetlenek lesznek.
Pedig a gyerek nem tárgy, nem célja, sem jövője senkinek. Nem terv, projekt, amit, ha megununk vagy nem jön be, akkor kidobunk. Minden egyes gyerek emberi lény, aki védelemre és szeretetre vágyik. Joga van élni, fejlődni és szeretni, és ha nem hisszük, hogy minden embernek jár a szeretet, akkor magunk sem leszünk és vagyunk emberséges felnőttek.
Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy az elhagyott gyerekek sorsa kizárólag társadalmi feladat. Az is. A kiút egyik állomása a közösségi felelősségvállalás. Ha egy gyereket elhagyunk, ha kilökünk magunk közül, akkor ez a lépés a társadalom szégyene lesz. Azé, amely gyáva fellépni az érdekükben, amely félrenéz, ha gonoszságot tapasztal, és amely elhiteti velük, hogy értéktelenek.
Nem lehet és nem szabad hagynunk, hogy a világ úgy elkorcsosuljon, hogy már nem vesszük észre az orrunk előtt zajló erőszakot, megalázást vagy veréseket. Ez nem magánügy. Ez nem arról szól, hogy el kell tűrnünk, hogy tönkre tegyenek fiatal életeket. Sajnos, sok gyereket hagynak el a szüleik.
Nekünk felnőtteknek, szakembereknek, az a mindenkori feladatunk, hogy biztosítsuk gyerekeinknek a nyugalmat, a megfelelő táplálkozást és életkörülményeket, amelyek mindenkinek járnak attól függetlenül, hogy hová született.
Ettől azonban még fényévekre vagyunk.
