Minden szülő, minden jó szülő arra törekszik, hogy a legjobbat adja a gyerekének. Szeretne sok időt tölteni vele, de túlhajszolt, millió programja van, munkája is leterheli, fáradt és sokszor nem túl motivált.
Szeretne minden megvenni, de nem teheti, mert nincs rá lehetősége, anyagi korlátai végesek, és vannak pillanatok, amikor rájön, hogy a tárgyak csak tárgyak maradnak. Mégis igyekszik, mert kompenzál, mert nem akarja, hogy valamiben hiányt szenvedjen, hogy gúnyolják a többiek, vagy lúzernek titulálják, mert a ruházata, telefonja, cipője nem felel meg a kor elvárásainak. Nehezen érti meg, hogy ez miért okoz kellemetlen perceket a gyerekének, de amikor sírni látja, vagy szomorúságot tapasztal, akkor felülkerekedik benne a jó szülő, és enged a nyomásnak. A nyomás viszont óriási és végtelen. Olyan, mint a gazdagság lélektana.
Van, akinek a szép ház már elég, másoknak a helikopter és a harminc milliós táska sem elegendő. Nincs vége. Akinek húsz autója van, negyvenet akar, akinek jachtja van, az pedig repülőt és szigetet a Csendes-óceánban. Így van ezzel a gyerek is, mert megszokja a jót, és annál csak jobbat követel magának. Ebből a spirálból nem lehet kiszállni, legfeljebb akkor, ha valami nagy tragédia éri a családot. Elveszítik vagyonukat, vagy a zsíros állást, tönkremegy a vállalkozás, meghal a pénzkereső…Mindeközben felnő egy olyan generáció, aki nem ismeri a pénz értékét, de a munkát sem. Nem arról van most szó, hogy bele kell halni minden egyes nap az igyekezetbe, de a legtöbb gyereknek azért van meg mindene, mert a szülei ezt teszik. Keveseknek hullik be az ablakon, még kevesebben celebek, influencerek, tehát dolgoznak. Persze akadnak olyanok, akik lopnak, csalnak, mert a tisztességes munka erőt, igyekezetet és ötleteket kíván, amihez nekik nincs kedvük. A mai fiatalok nem igazán törődnek a pénz eredetével. Legyen és kész. Kell és ennyi.
A 21. század magával hozta az unalom évtizedeit, mert minden adott, legyártott, készen van, és nem kíván nagy áldozatot. Így a társadalom egy része látványosan unatkozik és mással sem foglalkozik, mint azzal, hogy mennyi sérelem vagy bántás érte, mikor és hogyan szégyenítették meg, hányan kritizálták, alázták meg, és mennyi vétve van más embernek feléjük, miközben ők csak igyekeznek talpon maradni.
Egyre többet szitkozódnak, átkozódnak, ítélkeznek, hiszen mindenki rossz, undok (és ebben van némi igazság is, mert az értelmi intelligencia ma Magyarországon a béka feneke alatt van. Nem, még annál is lejjebb). Mindenki fröcsög, gyűlölködik, és ezt viszi haza, táplálja magában és a családjában. A legrosszabb viszont az, hogy mindez lecsapódik szűkebb környezetében. Tehát megvehet bármi, megadhatja legmárkásabb cuccokat is, ha mindez a pocskondiázás, az ítélkezés felhője alatt teszi. Gyereke, gyerekei ezt hallják, érzik és ezt adják tovább. Mindezek után csodálkozunk, hogy mennyi agresszió van a buszon, az utcán és az iskolákban? Széttárjuk a kezünket, és nem értjük, honnan? Engedjük gyerekeinket 8-10 órát gépezni, telefonozni, azt mondogatjuk, ó, csak játszik? Zombiként kel fel a laptop elől, nincs e világban, amikor kezdődik a hét, és azt gondoljuk, hip-hop majd tanulni fog?
Képesek vagyunk elhinni, hogy nem a virtuális valóságot látja igazinak napi 4-6 óra videójáték után, de lehet több is, ha hétvége vagy szünidő van? Nem értjük a ma gyerekeit. Ha valaki közli, hogy felerősíti az agressziót a gamelés, legyintünk. Ugyan, az csak játék. Nem, a gyereknek nem az! Neki az a valóság a több élettel, a bántással, a verekedéssel, és fel se fogja, hogy amikor a nyakát szorongatja másoknak, akkor azzal az életét veszélyezteti. Azok a szennyműsorok, amelyben a nulla celebek nyafognak, beszólogatnak, szexelnek, és mi mosolyogva nézzük, szurkolunk nekik, sőt a gyereket is a tévé előtt hagyjuk, talán nem hatnak gyerekeink stílusára, követelőzésre, modorára? Kit akarunk becsapni mi, felnőttek? Évek óta kongatják a harangokat a szakemberek, de nem gond, mert nálunk csak két órát játszik csillámpónis vattacukor társast a gyerek…No, meg csendben van.
Aztán az iskolában minden, de minden unalmas neki, nem képes elvonatkoztatni, és nem érti, hogy miért nem ő a világ közepe, pedig anyjáék azt mondták, ő a legszebb, legcsodásabb és legtehetségesebb.
Óriási katasztrófa fenyegeti a mai fiatal szülőket, de nem igazán érdekli őket. Tisztelet azoknak, akik máshogy nevelnek. Meg is szenvednek a többséggel.
Mi felnőttek vagyunk a felelősek azért a társadalomért, amiben élünk. Bármennyire fáj, ki kell mondani. Mi rontjuk el, mi sietünk, mi nem akarunk jobbak lenni, inkább áthárítjuk a felelősséget és támadunk. Így könnyebb és elviselhetőbb a lelkünknek. Ezzel együtt mi hagyunk ilyen világot gyerekeinkre, és közben jajgatunk, mert nincs tisztelet, elfogadás és empátia.
Kép forrása: Pinterest
