Számtalanszor hallottuk már, olvashattuk nem egy tanulmányban, hogy a bizonyítvány csak egy szimpla értékelés, mégis túl nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Van ebben valami kettőség, mert mindazonáltal, hogy elismerjük, lehet rosszabb jegyekkel is remekül boldogulni, azért tudjuk, hogy a jó iskolákba csak kiváló eredményekkel veszik fel a tanulókat. Hogy is van ez? Tényleg az kell az élethez, hogy színötösök legyünk és akkor sínen van a boldogság?
Számos tanulmány bizonyította már, hogy nem a kiváló tanulókból lettek sikeres emberek, mégse tudunk mást tenni, mint kivasalni a gyerekből és a tanárból az ötöst. Erre vannak módszereink évszázadok óta, ezek pedig a gyötrés, fenyegetés, megvesztegetés, büntetés, dicséret, és ezekből néhány alkalmazható akkor is, ha a pedagógusnál akarunk célt érni. A megvesztegetés mind a tanuló, mind a tanár esetében nem elég hatékony. Az előbbinél azért nem, mert nehéz túlszárnyalni azokat az ajándékokat, amiket év közben csak úgy veszünk a gyerekeinknek, a tanárra meg sajnáljuk a virágot is, nemhogy egyebeket.
Nem igazán találkoztunk még korrumpálható tanerővel, és ez nem biztos, hogy miattuk van így, inkább azért, mert sokkal kevésbé vagyunk hajlandóak erre, mint a zsarolásra és a fenyegetésre. Mielőtt azt hinné valaki, hogy túlzásokba estünk, kérjük, érdeklődjön a közvetlen környezetében, nem kis meglepetés fogja érni.
Oly módon vagyunk teljesítmény orientáltak, hogy nagyjából semmi se szent. A cél minden esetben szentesíti az eszközt, és elfelejtjük, hogy gyerekeink fáradtak, hogy millió felesleges adatot kell megtanulniuk, és hogy a mai iskolarendszer nem nevel és tanít az életre, arról nem beszélve, hogy az internet elterjedése feleslegessé teszi az évszámok és események bemagolását. Nem fontos tudni, melyik király mettől meddig uralkodott, hiszen mindent ki tudunk már keresni, de a kémiai képletek és a matematikaiak se szolgálják a mindennapi tudást. Ellenben nem tanulnak gyerekeink érvelést, helyes beszédet és megfelelő szóhasználatot, nem ismerik a mindennapi használati eszközöket, szerszámokat, maximum képekről, alkalmazni őket nem képesek. Nem tanulnak továbbá pénzhasználatot, gazdálkodást, valódi környezetvédelmet (hogy az elemnek hol a helye és hogy ne dobáljuk el a taknyos zsebkendőt még nem az), háztartástant, nem sokat hallanak testük-lelkük védelméről, empátiáról, elfogadásról és mások önzetlen segítéséről. Egy-egy iskolai projekt nem váltja meg a gondolkodásukat, ahogy arról se hallanak, hogy mivel jár a terhesség, hogyan lehet védekezni ellene, és hogy felelős döntéseket kell hozniuk tetteik nyomán.
Még mindig azt gondoljuk, és az iskolarendszer is, hogy az a helyes, ha képben vagyunk földrajzilag, de nem törődünk a más földrészen élők szokásaival, gondolkodásmódjával. Kevés idegen kultúrával próbáljuk megismertetni a diákokat, nem beszélve a továbbra sem hatékony iskolai idegennyelv tanulással.
Mit bizonyít a bizonyítvány? Talán annyit, hogy a tanulók be tudták magolni az anyagot, hajlandóak voltak olyasmiket megtanulni, amik nem lesznek hasznukra, és nem tudják alkalmazni a megszerzett tudást. Gondoljunk csak bele, milyen kevesen értik már, amit olvasnak, vagy tudják megfogalmazni a gondolataikat, nem beszélve a szóban való véleménynyilvánítás kultúrájáról. Vajon fontos-e mindenkinek kis Rembrandtnak lenni? Szabad-e elvárni, hogy az összes gyerek képes legyen kötelet mászni vagy kézen állni, nem beszélve a kitartó futásról? Még ha lennének is, és persze vannak is ilyen követelések, nem szabadna osztályzatot adni arra, ami képesség, és vagy megvan valakiben, vagy soha nem is lesz meg.
Biztos, hogy gyerekünket ily módon kell mérnünk, ahogy tesszük? Ennyire fontos, hogy mindig legyen jegye, és minden hónapban értékeljék a magatartását? Lett attól jobb valaki, ha neki egyest adtak, mert rosszul énekelt vagy beszélgetett órán? Talán annak sokkal több értelme lenne, ha nem úgy kezelnénk minden tanulót, mintha azonos lenne a többivel. Még ma is elhangzik nem egy szülő szájából az a mondat, hogy ha nem kapsz ötöst a dogára, haza se gyere!
Van ennél frusztrálóbb „biztatás”? Miféle félelmet és szorongást kelthet a gyerekben, hogy tudja, nem hibázhat. Ne gyere haza! Istenem…Ez azt rejti, hogy csak akkor vagy jó, és akkor szeretünk igazán, ha jól tanulsz. Hol itt a valódi szeretet? Ez nem több vagy kevesebb, mint elvárás.
Mit bizonyít a bizonyítvány? Mondjuk ki, nem azt, amit akarunk. Nem azt, amit tud egy gyerek. Nem azt, hogyan élte meg az oktatás mindennapjait, de azt se, felkészült-e a továbbiakra, van-e benne spiritusz, készen áll-e a folytatásra.
Azt kell mondanunk, a bizonyítvány nem más, mint papír egy pillanatnyi állapotról. Nem jelenti, hogy a gyerekünk zseni, de azt se, hogy közepes vagy buta. Bármikor változhat, önmagához képest fejlődhet, és ha boldog gyereket akarunk nevelni, ne azt lessük, ami ebben a kék könyvben van, hanem kérdezzük meg tőle, mitől érzi jól magát a bőrében! Szeretik-e, tud-e szeretni, és faggassuk álmairól. Még akkor is, ha most ezekre nem tud válaszolni, azt érezni fogja, hogy mellette vagyunk, hogy válaszai fontosak nekünk, és nem a jegyei alapján ítéljük meg őt. Ez sokkal többet ér, mint ezer ötös, amiért vért izzadt, vagy négyes, hármas, amiért szintén, de csak ennyire volt képes.
Higgyük már el, hogy nem(csak) a kiváló tanulóból lehet sikeres felnőtt!
Kép forrása: Pinterest
