„A reggelek csendesek, már nem idegesít az ébresztőóra, mert magamtól is felébredek. Nem kell sietnem sehová, mégse vagyok nyugodt. Mintha valaki kikapcsolta volna életem főkapcsolóját. Az jár a fejemben nap, mint nap, hogy ki vagyok én, ha nem dolgozom és nincs haszon belőlem?” – meséli Zsuzsa, egy 66 éves tanítónő, akinek szavait sok nyugdíjas fülében és lelkében visszhangozhatnak.
A nyugdíjazás az élet természetes része, a pihenés ideje. Sokak számára mégse hozza el a nyugalmat, mert céltalannak és értéktelennek érzik magukat. A munka, amit szerettek vagy nem, meghatározta az identitásukat. Keretet adott a heteknek, hónapoknak. A rutin viszont hirtelen megszűnt, és egyre kevesebb a visszajelzés, hogy szükség van rájuk.
A társadalom gyakran hajlamos a nyugdíjasokat leírni, mintha csak a termelőerő határozna meg egy embert. Amíg haszon van belőlem, addig vagyok értékes, tesszük fel a kérdést, pedig ennek nem szabadna így lennie. A nyugdíjasok (nálunk sokszor negatív érzésekkel társul maga a tény is, hogy valaki megöregedett) a családok oszlopai, meséket és tapasztalatokat hordoznak magukban, amiket nem lehet pótolni, sem tanítani. Ahhoz, hogy ezt ők is érezzék, szükség van tudatos lépésekre. Sok helyen a világban megbecsülik őket, és az öregkort kivételesen értékesnek tartják. Régebben nálunk se volt ez másképpen, de felgyorsult világunk úgy tesz, mintha bűn lenne nem dolgozni, nem adózni.
Egy hatvanéves ember önbizalmát visszaépíteni nem kis dolog. Pedig az én csak egy nyugdíjas vagyok mondatot megélhetnék úgy is, hogy a legszabadabb, legönazonosabb éveiket élik, ha van elég bátorságuk.
Új szerepet kell találniuk, mert bár nem dolgoznak, az emberekre gyakorolt hatásuk nem ér véget. Nagyszülőként, barátként, vagy csak egy kedves szomszédként lehetőségük adódik jelen lenni mások életében. Vállalhatnak önkéntes munkát, vagy mentorálhatnak másokat, hiszen azáltal, hogy valaki nyugdíjas lett, nem kell azt hinnie, hogy amit tud, elavult. Sok idős ember nehezen hiszi el, hogy életmeséire vagy régimódinak hitt receptjeire, akarterejére szükség van. Az is megoldás lehet, ha leírja, ami benne van, blogot kezd, és ebben aktív segítséget nyújthat az unoka is. Már így is szorosabbá válhat a kötelék. Ha mindez nehéz és távoli, akkor maradnak a beszélgetések, mert minden történet lehet egy késői ajándék.
Az is nagyon fontos, hogy ne üljön otthon a nyugdíjas, mert a magány, a bezártság elmélyítheti az értéktelenség érzését. Nem kell mindig másokra várnia, szervezzen programokat önmagának, süssön a szomszéddal, járjon el olyan helyekre, ahol kártyáznak, társasoznak, vagy épp előadásokat hallgatnak. A kapcsolatok tartanak mindenkit ebben a világban.
A modern világ sajnos elhiteti mindannyiunkkal, hogy csak akkor érünk valamit, ha termelünk. Pedig az élet minősége és szépsége nem ebben mérhető. A bölcsesség, a türelem, a nyugalom hatalmas ajándék. A puszta lét is elég ahhoz, hogy másoknak örömöt szerezzünk. Ha ez nincs így, ha a napok nem hoznak szép élményeket, könnyen elharapóznak a negatív gondolatok. Segítséget kell kérni, ha ez történik, mert nem biztos, hogy a terhek cipelését elbírjuk.
A nyugdíjas évek nem az élet utolsó fejezetei, hanem egy könyv lapjai, amiket mi írhatunk végre! Már nem az a legfontosabb, miként teljesítünk, jó anyák, szülők vagy férjek-feleségek vagyunk-e, hanem az, hogy jó emberek-e. Időnk van, és ha hagyjuk, észrevehetjük a fényt, ami átszűrődik a függönyön, a nevetést, a hársfa illatát, ami beteríti az utcát vagy az unokánk mosolyát, amikor meglát bennünket.
Értékesek vagyunk, ezt soha, semelyik korban ne feledjük el! Csak őrizzük meg magunkban az embert, a kellemes barátot, szülőt és ne panaszkodjunk állandóan!
