Hazamentem. Hová mehettem volna, miután kiderült, hogy Péternek szeretője van? Nem komoly, csak kaland, mondta kedvesen. Még azt is hozzátette, hogy nem volt benne érzelem, csak úgy megtörtént, szóval ez nem igazi megcsalás. A félrelépés egyetlen definíciójában se láttam eddig, hogy minősítetten csak akkor igazi, ha szerelemből történik. A férfiak úgy gondolják, ha előveszik, használják, de mindezt robot üzemmódban, akkor arra engedélyük van. Elképzeltem a férjem, amint zombiként mered a nőre, és teszi a dolgát, ahogy mondjuk én főzöm a csülkös bablevest. A kedvencét. Nem gondolkodom azon, mennyi sót, paprikát tegyek bele, mert már rég tudom érzésre. Gondolom, ő is tudja…De nem érzésre.
Amikor kiderült, hogy a túlórák alatt szeretőt tartott, először sokkot kaptam. Hallgattam és tányérokat se vágtam a fejéhez. Reméltem, hogy magyarázatot ad, de nem tette. Megtörtént, jelentette ki, és a megbánás szikrája se ült a tekintetében. Mielőtt még kinyithattam volna a szám, hozzátette, hogy ez annyira mindennapos, hogy nem kell felfújni, különben se akar elválni. Így mindjárt más, gondoltam gúnyosan. Luca a másik szobában legózott és pakolgatta műanyag állatkáit, amikor kisétáltam az ajtón és hazafutottam. Nem szó szerint. Anya volt az egyetlen, akinek el akartam mondani. Egy barátnőm se tudhatta meg az igazat, mindig irigyelnek, dicsérik a házasságunkat, eszem ágában sem volt lerombolni az összképet.
A megcsalás annyira szokványos, semmitmondó dolog manapság, hogy szinte szégyelltem, amiért fáj. Péter nem árulta el, kivel történt. Nem ismered, nem fontos, mondta, és láttam rajta, hogy ebben nem hazudik. Jobb is így, mert nincs kedvem, se erőm szembenézni azzal a valakivel, akivel ugyanazt csinálta, mint velem. Vagy épp nem ugyanazt.
Amikor leszálltam a buszról, már remegett a lábam. Sejtettem, hogy apa nincs otthon, ezért könnyebb lesz úgy sírnom, hogy csak ketten leszünk. Csengettem, a kulcsom otthon hagytam. Anya hosszú másodpercek múlva nyitott ajtót, mert épp a fürdőből jött ki köntösben.
– Ég a ház? – kérdezte türelmetlenül, de arcomra pillantva elhallgatott.
– Péternek szeretője van! – kiáltottam és már bőgtem is.
Anya haja köré tekert törölközővel arrébb lépett, hogy beférjek mellette, és intett, hogy üljek le. Csepegett kilógó hajtincseiből a víz, én csak ennyit vettem észre, meg hogy nem mond semmit.
– Főzök egy kávét! – szólalt meg zavartan. Az emberek mindig kávét isznak, ha baj van, futott át az agyamon. Reggel, este, temetés előtt és után, szerelmi csalódások közben, ahelyett, hogy bőgnének, és valami hatásosabbal vigasztalódnának…Vagy csak én vagyok tudatlan?
Bólintottam és hagytam, hogy potyogjanak a könnyeim a pólómra, amely foltos volt amúgy is, nem cseréltem le főzés után.
– Ismered? – kérdezte, de háttal, nem nézve rám. – Csinos?
– Anya! – kiáltottam fel. – Ez a legfontosabb? És az unokád?
– Ne kiabálj! Igenis fontos. Mi van az unokámmal? Nem akar válni a férjed vagy igen?
– Azt mondta nem…
– És te?
– Jaj, nem tudom! Most mondta el, képtelen vagyok gondolkodni. Mondd meg nekem, miért ilyen szemetek a férfiak?
– Itt a kávé, de ne tegyél bele tejszínt! Jó? – tette elém a gőzölgő feketét, amelynek illata nem józanított ki. Gyorsan megtöröltem a szemem, és segélykérően néztem anyámra, aki kerülte a tekintetem.
– Miért ne?
– Jó anélkül is. Erős.
– Mi lesz velem most? – jajdultam fel, és nem nyúltam a tejszínhez. Parancsot kaptam rá, hogy ne tegyem. Szót fogadtam.
– Lefogysz! – hangzott a válasz.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem ezt vártam. Erre nem is gondoltam, főleg nem anyától akartam volna hallani, hiszen elvileg ő szeret, és nem akar bántani, hiszen egyszem lánya vagyok. A két fia mellett.
á Te komolyan beszélsz? – néztem rá, mint egy idegenre.
– Regina! Tagadhatatlan, hogy elhíztál. Nézd meg magad a tükörben! Kilencven felett vagy jóval, és nem ment le rólad egy gramm se a terhesség óta.
– De…
– Kislányom! Én az anyád vagyok. Hazudjak? Jobb lenne?
Hallgattam. Tudtam, hogy kövér vagyok. Azt is, hogy messze nem a régi, de belül én én voltam. Az a kedves és odaadó, akit Péter szeretett. Valaha. Amikor anya kimondta a valóságot, nemcsak azért fájt, mert igaz volt, hanem mert ez számított. Semmi nem volt fontos a férjemnek, a gyerekem apjának, csak a kilóim száma? Mi van, ha anya téved? Meglehet, hogy egész más áll a dolgok hátterében. Vagy csak mentegetem magam? Kifogásokat keresek? Tulajdonképpen nem mindegy, mi miatt hancúrozott mással?
– Nem lenne jobb! – nyögtem ki gyomromban egy kővel.
– Hidd el, nem akarlak bántani, de közel száz kiló vagy. Péter meg alig változott az évek során. Persze, hogy megakad a szeme másokon.
– Te őt véded?
– Nincs mit védeni rajta. Csak a szemed akarom felnyitni. – Leült a szemben lévő székre, és sokáig nem szólt semmit.
– Ha kövér vagyok, akkor nem kellek neki?
– Te mondtad! Tiltakozhatnék, de te jöttél a hírrel. Én csak kimondtam, amivel nem akarsz szembesülni. Most csak azt kell eldöntened, mit akarsz tenni? Ha nem akar válni, akarsz-e te?
– Még nem tudom.
– Tudnod kellene, mert a te életedről van szó. És fogyjál le, kicsim! Az egészséged miatt is. – Elismételte, hogy ne feledjem.
Ekkor felálltam, és egy hang nélkül kisétáltam az ajtón. Átsétáltam a hídon, és két órán át sírtam a szigeten. Az egészségem miatt. Az őszinteség miatt, és azért, mert nem tudtam elfogadni, hogy nem állok másból, csak felesleges hájból és bánatból. Ezalatt egyetlen egyszer se csörgött a telefonom. Senki nem hívott, akinek fontos lettem volna.
Kép forrása: Pinterest
